Gazdasági állataink homoioterm, vagyis állandó hőmérsékletű állatok. Mindegy, hogy milyen a környezeti hőmérséklet, tél van vagy nyár, testüket a hőszabályozás révén állandó hőmérsékleten tartják. Nemcsak termelési, de nemegyszer létkérdés számukra, hogy a szervezetük anyagcsere-folyamatai által állandóan termelődő hőn felüli felesleges hőjüktől képesek legyenek megszabadulni, vagyis a hőtermelés és a hőleadás egyensúlyban legyenek! Ezt az egyensúlyt egészséges állatok abban a külső hőmérsékleti zónában tudják legkönnyebben fenntartani, amelyben jól érzik magukat, amelyben - ha más tényező nem akadályozza őket - genetikai képességeik szerint termelnek.

Ez a hőmérsékleti zóna felnőtt állatok esetében állatfajtól függően 12-18-20 ^oC körül van. Látható, hogy a mi éghajlatunk alatt ezek az értékek nyáron eléggé ritkák, a felső értékeket jóval meghaladó hőmérséklet a jellemző. Mégsincs baj addig, amíg az állat környezetében a levegő hőmérséklete alacsonyabb, mint saját bőrének hőmérséklete, hiszen ilyenkor még „működik” a hőáramlásos szabályozás, a test felszínén lévő melegebb levegőréteg felszáll, magával viszi a hőenergiát. A fizikai hőszabályozás további formái: vezetés útján történő hőleadás, amikor a szervezet hideg felülettel érintkezik, a párologtatásos hőleadás, amikor a víz folyékony halmazállapotából légneművé alakul, ez hőelvonással jár. Utóbbi mértéke függ a testfelület nagyságától, a levegő páratartalmától, a légmozgás erősségétől és természetesen attól is, hogy az állat egyáltalán tud-e izzadni? A ló pl. igen jól izzad, a szarvasmarha viszonylag jól izzad, a juh és a kecske izzadságmirigyei nem folyamatosan, hanem szakaszosan működnek, a kutya és a macska csak a talpbőrén át izzad, a sertés pedig nem tud izzadni, mert vannak ugyan verejtékmirigyei, de azok nem működnek. A nem izzadós állatok felesleges hőjüktől lihegéssel szabadulnak meg (sertés, kutya, baromfi). Az állat komfortérzetének hiányát ekkor már viselkedésváltozással és a termelés csökkenésével jelzi.

Vannak állatfajtól független, közös jellemzők: kevés mozgás, sok fekvés, nedves felületek keresése, étvágycsökkenés, csapzott szőr illetve toll, lihegés, gyakoribb vizeletürítés, több vízfogyasztás, szaporodásbiológiai zavarok.

A szükségesnél lényegesen magasabb külső hőmérséklet a tenyészállatokat jobban megviseli, mint a növendékeket (a hőtűrés fordítottan arányos a hidegtűréssel), különösen érzékenyek rá a mai, intenzív fajták. A nehézvemhes, öreg, elhízott, beteg (főként szív-és légzőszervi) állatok még veszélyeztetettebbek.

A hosszabban tartó, viszonylag állandó magas hőmérsékletnél is veszélyesebbek a hirtelen melegfrontok, melyek érkezését az állatok akár 1-2 nappal előre jelzik. Ilyenkor nő a pulzus-és légzésszám, fokozódik az ingerlékenység (nehezebben kezelhetők, sertésnél gyakoribbak a kimarások, tojóházakban a kannibalizmus), nő a gyulladásos hajlam, bizonyos fertőző betegségek is gyakoribbak (pl. sertésorbánc, baromfikolera stb.).

Amikor a fizikai hőszabályozás már elégtelen (kritikus a külső hőmérséklet és a páratartalom), akkor életbe lép a kémiai hőszabályozás, mely itt nem részletezett idegi-hormonális irányítás alatti élettani folyamatokból áll. Ha az utóbbi sem elég a magas hőmérséklet és páratartalom „kivédésére”, az állat a hőpangás, majd a hőguta állapotába kerül. Ilyenkor a tünetek már aggasztóak: az állat tekintete ijedt, a környezet ingereire nem reagál, a bőr- és a kötőhártya erei erősen kitágultak, egyes fajok egyedei között gyakori az öklendezés, a hányás, a légzés nehezített, a pulzus igen szapora, gyakori a savós-véres orrfolyás, a nehézvemhes állatok elvetélhetnek, a belső hőmérséklet feltűnően magas. Az elhullást gyakran görcsök és tudatvesztés előzik meg.

A legelőn lévő tehenek - különösen a fekete holstein-fríz marhák, melyeknek bőre igen sok rövidhullámú sugarat nyel el - takarmányfelvétele már 20şC felett csökken, 30 şC felett nem legelnek, a tejtermelés akár a felére eshet vissza.

30 şC körül a juhok is beszüntetik a legelést, fejüket a másik állat testének árnyékában tartva lógatják, a tojótyúkok tojástermelése jelentősen csökken, s ha a meleghatás tartós, több a vékony héjú, könnyen törő tojás.

Gazdasági állataink a hagyományos, még inkább az ökológiai állattartásnál a hosszú, forró nyártól kevéssé szenvednek, egyrészt azért, mert komfortérzetük biztosítása a fajuknak, életkoruknak, termelésüknek megfelelő tartással, takarmányozással könnyebb, mint azon társaiké, melyektől „művi” környezetben folyamatos intenzív termelést követelünk. Nyilvánvaló, hogy egy vályogfalú, nádtetős, hűvös ólban, fáktól árnyékolt kifutón, szabadban tartott vándorólban, legelőterületen nyáron könnyebb a felesleges hőjétől csak lihegéssel megszabaduló tojótyúk helyzete, mint egy zsúfolt, zárt tojóházban, ahol a 12-16 şC-os komfortzónát gyakran még az 5 mł légcsere/óra/testsúly kg mesterséges szellőztetéssel sem tudjuk biztosítani. Minél inkább kiszakítjuk az állatot természetes környezetéből, annál több feltételről kell mesterségesen gondoskodnunk, ha azt akarjuk, hogy az állat jól érezze magát és genetikai képességei szerint termeljen. Ilyen feltétel a megfelelő környezeti hőmérséklet biztosítása is.

Alaptétel, hogy állatfajtól függetlenül a forró napokon az állatok bármikor hozzájuthassanak 8-15 şC hőmérsékletű ivóvízhez!

Legnehezebb helyzetben a sertés van, különösen a túlsúlyos vagy fialás előtt lévő, még inkább az éppen fialó sertések, ezek igénylik a legtöbb segítséget, hiszen a sertés - ellentétben más állatfajokkal - felesleges hőjétől a direkt hőleadás segítségével nem tud megszabadulni, izzadni sem tud, csupán a víz elpárologtatásával védekezik, elsősorban a légzőrendszerén keresztül, ezért liheg! A segítség módszerei:

- lehetőleg jó hőszigetelésű istállóban, ólban helyezzük el őket;

- kerüljük a zsúfoltságot, különösen a zárt tartású hizlaldákban! Egy 100 kg-os hízó férőhelyszükséglete legalább 0,6 m˛ alapterület. A zsúfoltság nemcsak a hőmérsékletet emeli, de a levegő minőségét is rontja.

- Zárt tartásnál különösen nagy gondot fordítsunk a szellőztetésre! Ilyenkor jó hatású az enyhe huzat.

- Jó hatású, ha az állatokat permetszerűen meglocsoljuk vagy a levegőbe ilyen módon vizet juttatunk. A sertések bőrére jutó víz elpárolgása hőt von el.

- Az ólak környékét, az etetőutakat és a járdát, valamint a trágyacsatornát naponta esetleg többször is fellocsoljuk.

- A keringési szervek „edzése” miatt is jó hatású, ha a hűvösebb napszakokban az állatok mozoghatnak.

- Az energiában gazdag takarmányok helyett vitaminokban, ásványi anyagokban, nyomelemekben gazdagabb, jó étrendi hatású, könnyen emészthető takarmányokat etessünk!

- A hízósertés napi vízigénye 6-8 liter, a vemhes kocáé 8-10 liter, de az a jó, ha az állatok bármikor ivóvízhez juthatnak még akkor is, ha moslékos etetés van. Csak a 8-15 şC-os víz üdítő hatású, az ennél melegebb nem!

Amennyiben hőgutára utaló jeleket látunk, az állatorvos megérkezéséig életmentő lehet az állat tarkótájékának hideg vizes locsolása, az egész testfelület hideg vizes permetezése vagy a végbélbeöntés.

Kánikulában az ivóvíznek betegségmegelőző, sőt nemegyszer életmentő szerepe lehet! Ha az állati szervezet víztartalmának 10 százalékát elveszíti, megbetegszik, ha 20 százalékát veszíti el, elpusztul. A vízszükséglet nagyobbik részét az ivóvízzel, kisebb részét a takarmányokban lévő vízzel fedezi az állat.

A szomjúságérzetnek, mely az állatot ivásra készteti, különböző okai vannak: a szájüreg nyálkahártyájának kiszáradása, a vér besűrűsödése, a légzéssel, izzadással, vizelettel, bélsárra

l elveszített vizet pótolni kell. A szomjúságot befolyásolja a takarmány állapota is: száraz dara, táp etetésekor nagyobb, nedves etetéskor, moslékoláskor, folyékony melléktermékek etetésekor, zöldtakarmányok etetésekor ritkább és kisebb a szomjúságérzet.

A magas környezeti hőmérséklet, a zsúfoltság, a levegő alacsony páratartalma mellett gyakoribb az ivás. A vízfogyasztást természetesen befolyásolja az életkor, a testsúly, de a termelés mikéntje is. A felnőtt szarvasmarha pl. napi 50-60 literes vízigénye csak átlagszám. A szárazon álló tehén ennél kevesebbet ihat, viszont egy nagy tejtermelésű tehén megiszik 80-120 liter vizet is. A baromfi vízfogyasztása általában az elfogyasztott takarmány 8-10-szerese, de a tojástermelés 10-20%-os emelkedése már 20-30%-kal növeli a vízigényt. A fiatal állatok több vizet isznak, a hasmenéssel, lázzal járó megbetegedések a vízigényt ugyancsak fokozzák. Mindebből az következik, hogy a legjobb itatási módszer az, ha az állat tetszése szerint bármikor hozzájuthat 8-15 şC-os hőmérsékletű ivóvízhez.

Mivel önitatói nem minden gazdának vannak (legalábbis nem minden állatfaj részére), tájékoztatásul nézzük meg a napi vízigényt literben:

- borjú: 10-20

- növendék szarvasmarha: 20-25

- felnőtt szarvasmarha: 60-70

- tejelő tehén

: 80-120

- bárány: 3-4

- felnőtt juh: 5-6

- tejelő juh: 8-12

- süldő: 3-4

- hízó: 6-8

- vemhes koca: 8-10

- szoptató koca 30

- tenyészkan: 10

- broilercsirke: 0,2-0,3

- jérce: 0,3-0,4

- tojótyúk: 0,3-0,4

- növendék lúd: 0,6-0,7

- húsliba: 0,7-0,8

- nyúl: 0,2-0,3

- kecske: 4-6

Ha nincs önitatónk, általában etetés után itassunk, kivéve, ha a szarvasmarha sok szálas takarmányt kap, akkor ugyanis etetés közben is itatnunk kell. Vizenyős takarmányok etetése előtt éspillangósok etetése után közvetlenül ne itassunk!

Fontos, hogy az állatok az ivóvízhez kényelmesen, tülekedés nélkül hozzáférjenek!

Forrás: Agrárágazat