A kertészeti növények gyakori kártevôje a közönséges takácsatka. Kártétele mind a növényházban, mind a szabadföldön termesztett növényeken rendkívül jelentôs. Elszaporodásukra különösen az aszályos idôszakokban kell fokozottan számítani. Magyarországon mindenhol elôforduló polifág faj, tápnövényeinek száma több száz, közöttük egyaránt elôfordulnak lágy és fás szárú növények. A takácsatkák valamennyi mozgó alakja szívogat a leveleken.
A kártétel során a levelek színén apró, halványsárga foltok jelennek meg, melyek fokozatosan barnásra színezôdnek, valamint a levelek fonákán finom szövedék található. A kártétel következtében a párologtatás fokozódik a levelek klorofill-tartalma csökken, s ez a levél korai elöregedéséhez, esetleg levélhulláshoz vezet.
A lehetséges védekezési módszerek közül a legelterjedtebb a kémiai védekezés, amelynek hatékonyságát azonban gyakran csökkenti a növényvédô szer hatóanyagával szemben kialakuló rezisztencia. Így vizsgálatomban célul tûztem ki eltérô élôhelyekrôl származó Tetranychus urticae-populációk hexitiazox-érzékenységének vizsgálatát.
Irodalmi adatok alapján a Tetranychus urticae faj egyes akaricidekkel szembeni ellenállósága 1937 óta ismert (Compton és Kearns 1937). Ha egy takácsatka faj rezisztenciáját egy gén képes fenntartani, monogénes rezisztenciáról beszélünk. Ez a rezisztencia tipikus a takácsatkák esetében, különösen az egy hatóanyagcsoportra kialakuló rezisztenciákat jellemzi. Ez nagyon magas szintû ellenálló képességet nyújt számukra, mely változó mértékben lehet domináns, illetve recesszív (Cranham és Helle 1985). A kísérleteimben használt hexitiazox hatóanyag jó ovicid hatását számos publikáció alátámasztja.
Melody és mtsai (1991) hexitiazox hatóanyagú Savey 50DF hatékonyságát vizsgálta különbözô kultúrákból begyûjtött T. urticae-populációk tojásain. Detergenst nem használt, a kezelôoldatot desztillált vízzel készítette el és bemártással kezelte. A tojásokat 29±1 °C-on keltette. A begyûjtött 16 populáción az LC50-értékeket 0,013–0,061 ppm (AI) között mérte, ami jó akaricidaktivitásnak felel meg. Beers és mtsai (1998) szintén a Savey 50DF hatékonyságát vizsgálta különbözô kultúrákból begyûjtött T. urticae-populációk tojásain. A kezelôoldatok
elkészítéséhez 500 ppm detergens, Triton AG98 és desztillált vizet használt, bemártással kezelte.
A tojásokat 24 °C-on keltette. Az összehasonlításul szolgáló érzékeny törzs LC50 értéke 0,1 ppm, a begyûjtött 4 populáció LC50 értékei 0,07 és 0,013 ppm közti skálán mozogtak, így az adatok alapján rezisztenciát nem tapasztalt. Hexitiazox hatóanyaggal végzett vizsgálatokat Ishida és mtsai (1994). Publikációjukban Tetranychus és Panonychus fajok LC50-értékeinek vizsgálata szerepel, hexitiazox és yi-5301 hatóanyagokkal. A vizsgálatokból kiderül, hogy a Tetranychus fajok LC50 értéke hexitiazox hatóanyagnál százszor nagyobb értékeket mutat, mint a Panonychus fajok LC50 értke yi-503 hatóanyagnál. Rathman és mtsai (1990) alma- és körteültetvényekbôl gyûjtött be T. urticae-populációkat, majd hexitiazox hatóanyaggal kezelte, és megállapította az LC50-értékeket, mindezt ugyanilyen módon begyûjtött T. medanieli- és P. ulmi-populációk LC50-értékeihez viszonyítva. Eredményei azt mutatták, hogy a T. urticae- és T. medanieli-populációk között nem volt szignifikáns eltérés.
Anyag és módszer
A begyûjtés módszere
A T. urticae-populációkat különbözô, részben kémiai növényvédelemben részesített, ill. kezeletlen növényállományokból gyûjtöttem be. Az elsô populációt kezeletlen házikertbôl Ipomoea növényfajról, a másodikat a Fitoland kertészetbôl Croton, Hoffmannia, Dieffenbachia rendszeres kémiai védelemben részesített növényekrôl, a harmadikat pedig szintén kezeletlen Campanula, Dieffenbachia, Chamaerops növényfajokról gyûjtöttem, a BCE Kertészettudományi Kar növényházából. Mindhárom helyrôl véletlenszerûen 100–100 levelet gyûjtöttem be. A populációk begyûjtésének a módszerét Grafton-Cardwell és mtsai (1987) leírása alapján végeztem. Minden levélrôl egy állatot szedtem le, és helyeztem egy takácsatkától mentes babnövényre, majd izolátorban elszaporítottam a populációkat. Az érzékenységi vizsgálatokat atkatojásokkal (ovicid teszt) kivágott levélkorongokon végzem. A levélkorongokat bokorbablevelekbôl vágtam ki 15 mm átmérôjû dugófúróval. Egy korongra négy nôstényt helyeztem, majd 24 óráig hagytam a nôstényeket tojást rakni. Korongonként 15–45 tojás volt.
A tojásrakást követôen eltávolítottam az állatokat. Ezután a levélkorongokat egyenként csipesszel óvatosan 5 másodpercre Nissorun 10WP atkaölôszer-oldatba mártottam, amely 500 ppm Tween80-at és ioncserélt vizet tartalmazott. A dózisokat úgy állítottam be, hogy 5 és 95% ovicid hatást kapjak a dózissoron belül, és legalább 4 adat alapján tudjam felvenni a dózishatás görbét. Miután az elfolyó atkaölôszer-oldatot leszívattam a nedves szûrôpapíron a levélkorong szélérôl, megszárítottam a korongokat, és értékelésig a nedves szûrôpapíron frissen tartottam. Beállítottam oldószeres kontrollt is.
Az értékelést a kontroll kelési állapota alapján kezdtem meg. Amikor a kontrollban a kikelt egyedek között tojást már nem találtam, a kelési folyamat lezárult. Elpusztultnak tekintettem azt a tojást, amelyik ekkor még nem kelt ki. Ha a kontroll mortalitás 10% feletti volt, kizártam az értékelésbôl a kísérletet.
Az ovicid hatást a 3 ismétlés összevont adatait felhasználva probit analízissel számított jellemzô paraméterek alapján értékeltem.
A rezisztencia kimutatásának módszere
A gyakorlatban használt dózissal, ami 50 ppm (AI) Nissorun 10WP-oldatot jelentett, a bemártásos eljárással, két ismétlésben, 0–48 órás tojásokat kezelve végeztem a vizsgálatot. Ha a túlélô egyedek vegyes ivarúak voltak, akkor a túlélô nôstényeket egyenként izoláltam, majd a szûz nôstények hím utódait (csak hím lesz) tojás állapotban kezeltem. Ha nagymértékû túlélést tapasztaltam, bizonyítottnak tekintettem, hogy a túlélô rezisztens volt. Ha a túlélô egyedek mind hímek voltak, ebbôl arra lehetett következtetni, hogy a rezisztencia recesszív öröklôdésû. Ebben az esetben, ha egy ilyen hímet (1R) kereszteztem egy szûz nôsténnyel, az utódok hímek és nôstények egyaránt lettek. Ekkor a hím egyedeket nem vizsgáltam tovább. A nôstény (2n=6) utódokat izoláltan tovább neveltem, és a szûznemzéssel létrejött hím utódai a feltételezett rezisztenciahordozók.
Ebben a populációban 50–50%-ban (3n, 3n) hasadás várható, ami bizonyítja, hogy a kezelést túlélô hím (1R) rezisztenciahordozó volt, és életben maradása nem kezelési hiba.
Eredmények
Szabadföldi dózis
A hexitiazox szabadföldi dózisával végzett kezelés során a különbözô lelôhelyrôl származó T. urticae-populációk érzékenysége eltérô volt. Megállapítottam, hogy a Fitoland növényházából begyûjtött populáció hexitiazox hatóanyaggal szemben kismértékben volt ellenálló (1. táblázat).
A bemártásos módszerrel végzett kísérletek során (2. táblázat) a begyûjtött T. urticaepopulációk között a hexitiazox-kezelést követôen megállapítottam a késôbbi kezelésekhez szükséges dózisértékeket. Ez a dózissor (3. táblázat) a begyûjtött populációk LC50-értékeinek megállapításához szükséges dózissor. Az adatok összesítése alapján a probit analízis segítségével megállapítottam az LC50-értékeket.
A populációk érzékenységét kifejezô LC50-értékeinek a megállapítására egy felezô dózissort készítettem, amelyen értékeltem a hexitiazox ovicid hatását (3. táblázat).
Genetikai eljárással végzett kísérlet, eredmények
Az F1 nemzedék nôstényeinek hím utódait hexitiazox-ellenállóság szempontjából megvizsgálva megállapítottam, hogy a kezelést követôen csaknem 50%-os túlélés mutatkozott a Fitolandból származó populációban (4. táblázat).
Az LC50-értékek
A kísérleti kezelések eredményeit probit analízissel értékeltem, és megállapítottam a populációk LC50-értékeit (5. táblázat). Az LC50-értékekbôl rezisztenciát nem tudtam megállapítani.
Következtetések
1. A három T. urticae-populáció közül túlélô egyedeket egyedül a Fitoland-populációban találtam. Ennek mértéke 1–2 ezrelék volt. E túlélô egyedekkel végeztem el a genetikai kísérletet, amely megmutatta, hogy valóban lehetséges az 50%-os túlélés az F1 nemzedék nôstény egyedeinek hím utódai között. Mivel az eredeti 50 ppm (AI) kezelést túlélô egyedeim hím ivarúak voltak, ezért arra következtetek, hogy a rezisztencia nem domináns öröklôdésû, hanem feltehetôen recesszív.
2. A diszkrimináló dózissorból kitûnik, hogy az Ipomoea- és a Campanula-populációkból csak a 0,5 ppm (AI) dózisában van túlélô egyed, a többi dózisban nincs. Ez azt mutatja, hogy ebben a két populációban nincs semmiféle rezisztenciaveszély hexitiazox hatóanyagú szer használatakor. Ezzel szemben látható, hogy a Fitoland-populációban az 50 ppm (AI) dózisban végzett kezelést követôen van túlélô egyed, melynek gyakorlati szempontból nagy a jelentôsége (2. táblázat).
3. A három begyûjtött populációt háromszori ismétlésben kezeltem egy felezô dózissorban (3. táblázat). Az adatok összesítése alapján tudtam kimutatni a populációk LC50-értékeit. A három begyûjtött populáció 0–24 órás tojását kezelve Nissorun 10WP (10% hexitiazox), a legkisebb LC50-érték az Ipomoea-populációé, a legnagyobb a Fitoland-populációé lett 0,17 ppm (AI) (1. ábra). A populációk LC50 értékeinek összehasonlítása alapján nem lehet megállapítani a rezisztenciaveszélyt. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az LC50-értékek nem minden esetben mutatják ki a rezisztenciát.
Vizsgálataim alapján megállapítottam, hogy ha csak pár ezrelékes a túlélô egyedek száma a szabadföldi dózisban végzett kísérletekben, a rezisztenciaveszélyt a szokványos statisztikai módszerrel, az LC50-értékek összehasonlításával nem lehetséges kimutatni.
Vizsgálataim a korábbi irodalmi forrásokkal egyezôen (Compton and Kearns 1937) megerôsítették a T. urticae hexitiazox-rezisztenciájának létezését. Egyúttal megállapítottam, hogy a rezisztencia kialakulása elsôsorban a gyakori kezelésben részesített takácsatka-populációkon várható. Nem véletlen, hogy a gyakori növényvédô szeres kezelésben részesített növényházból gyûjtött populáció rezisztens volt a hexitiazox hatóanyaggal szemben.
Köszönetnyilvánítás
Ezúton szeretném megköszönni dr. Pénzes Bélának munkámban nyújtott segítségét, támogatását.
Péter Teréz
(Budapesti Corvinus Egyetem, Kertészettudományi Kar, Rovartani Tanszék,
1118 Budapest, Villányi út 35–43.)
Növényvédelem 41 (7), 2005
Forrás: Növényvédelem
