A húsmarhatartás gazdaságosságát befolyásoló tényezők
A klasszikus húshasznú tehéntartás egyetlen produktuma a választott borjú. Ezért az egy tehénre jutó árbevétel alacsony, ennek következményeként a húshasznú tehéntartás akkor gazdaságos, ha nagyon olcsó tartási és takarmányozási megoldásokat választunk. A húshasznú marhatartás másik alapvető feltétele, hogy minél jobb borjúszaporulatot érjünk el. Bár gyakorlati körülmények között nehezen megvalósítható, a cél évente egy tehéntől egy választott borjú. A húshasznú tehén 280-285 napig vemhes, így ha 365 naponként 1-1 borjút várunk, a tehénnek 80-85 nap áll rendelkezésre az involucióra és a vemhesülésre. Amerikai húsmarhatartók értékelése szerint a szaporodóképesség, a hizlalási teljesítmény és a termék minőségének relatív gazdasági értékét az 1. ábra szemlélteti.
- ábra
Néhány tulajdonság értéke a húsmarhatartás gazdaságossága szempontjából
(Willham nyomán)
A húshasznú marhatartás gazdaságosságának alapvető feltétele a borjúszaporulat. A tehenek és a borjak szempontjából egyaránt ideális a legelőn tartás. A húsmarhatartás alapja a gyep. A takarmányozásnak a tehén biológiai ciklusaihoz kell alkalmazkodnia.
Szezonális elletés – egy ciklusban
A szezonális elletés esetén arra törekszünk, hogy a tehénállomány az év egy meghatározott időszakában, néhány hónap alatt leelljen. A borjak felnevelése, a tehenek takarmányozása szempontjából a legkedvezőbb a tél végi-tavaszi elletés. A húshasznú fajták tejtermelése alacsony, általában csak 5-12 kg naponta. Kora tavaszi ellés esetén a tehenek a laktációjuk nagy részében a legelőn tartózkodnak. A legelőfű fedezi a tehenek táplálóanyag-szükségletét és a legelő kiváló tartási feltételeket jelent mind a tehenek, mind a borjak számára. A fedeztetési időszak ebben az esetben tavasz végére, nyár elejére esik. A borjakat a legeltetési idény végén választják, a gyengébb takarmány adottságú téli hónapokban a tehenek vemhesek, amikor is táplálóanyag-igényük jóval szerényebb, mint a szoptatási időszakban.
Szezonális elletés – két ciklusban
A tehenek ellése két időszakra, a kora tavaszi hónapokra és az őszi – október-november – időszakra esik. Hátránya, hogy az ősszel született borjak részére nehezebb kedvező feltételeket teremteni, a tehenek a téli hónapokban termelnek jelentős mennyiségű tejet, ezért takarmányozásuk is jóval költségesebb.
Takarmányozás kora tavaszi elletés esetén
A tehenek táplálóanyag szükségletét az év során a 2. ábra szemlélteti.
A húshasznú tehenek tejtermelése és táplálóanyag-igénye az ellést követő 2-3 hónapban a legnagyobb, majd a tejtermelés és a szükséglet is folyamatosan csökken és a borjak választása után, a vemhesség középső harmadában a legkisebb. A vemhesség utolsó időszakában a szükséglet folyamatosan kismértékben nő, majd az ellést megelőző három héten hirtelen emelkedik.
A vemhesség vége és a tejtermelés időszaka
A vemhesség vége és a laktáció eleje (összesen mintegy 100 nap) a legfontosabb időszak a táplálóanyag-ellátás szempontjából. Kora tavaszi elletés esetén ez a periódus részben a téli takarmányozási időszakra esik, amikor tartósított takarmányokat etetünk. Fő takarmányként fűszenázs, réti széna, kukorica- vagy cirokszilázs, nedves répaszelet, illetve a felsorolt takarmányok kombinációja megfelelő. Kiegészítő takarmánynak jól alkalmazhatók a különböző szalmafélék. A szoptató tehenek takarmányadagjában mintegy 10-12% nyersfehérje, 6,5-7% metabolizálható fehérje és 5-6 MJ létfenntartó nettóenergia (NEm) koncentrációt célszerű biztosítani.
A téli időszakban rendelkezésre álló takarmányokban általában a fehérje az első számú limitáló tényező. Szükség lehet ezért fehérjekiegészítésre, olcsóbb extrahált darák, illetve NPN anyagok etetésére. A fehérjekiegészítőt, különösen, ha sok NPN anyagot tartalmaz, célszerű a tömegtakarmánnyal összekeverve a tehenek elé juttatni. Energiában gazdag abrakfélék etetésére csak akkor van szükség, ha a tehenek kondíciója, illetve a takarmányok minősége gyenge. A rendelkezésre álló takarmányok közül a legjobb minőségűeket kell erre az időszakra tartalékolni. A legeltetést minél előbb célszerű megkezdeni. A kora tavaszi zsenge legelőfű nedvességtartalma nagy és sokszor hasmenéses tüneteket idéz elő, ami nagymértékben csökkenti a táplálóanyagok kihasználását.
E kedvezőtlen hatás száraz szálastakarmányok (széna, szalma) etetésével megelőzhető vagy csökkenthető. A tavaszi legelőfű általában bőségesen fedezi a tehenek táplálóanyag-szükségletét. Hazánkban a nyári időszakban a legelők gyakran kisülnek, ezért célszerű egyes szárazságtűrő fajokból (pl. taréjos búzafű, magyar rozsnok, nádképű csenkesz vagy keverékeik) egy-két legelőszakaszt létesíteni. Ezek első növedékét elsősorban kaszálással érdemes hasznosítani, második növedékük a nyár közepén rendszerint bőven szolgáltat legelőt, mivel a szárazságot nagyon jól tűrik. E szakaszok legeltetését az aszályos időre érdemes tartalékolni. Az aszályos időszakok áthidalására a kukorica, illetve a szudánifű is alkalmas.
A kukorica vagy a kukoricacsalamádé száraz forró nyarakon eredményesen használható a hiányzó gyeptermés pótlására és legeltetéssel is hasznosítható. Az elmúlt évtizedekben több húsmarhatartó gazdaság termesztett kukoricát alternatív hasznosítási céllal, tehát aszály esetén nyáron legeltették, ha erre nem volt szükség, úgy szilázs alapanyagul szolgált. A szudánifű nagy mennyiségű legeltethető zöldtermést biztosít abban az időszakban, amikor a fű gyakorlatilag nem nő. A nagy meleget és szárazságot az átlagos gyepeknél jobban tűri.
Fiatalon, vagy, ha növekedése a nagy meleg, vagy fagy miatt megtorpan mérgező lehet, ezért zsenge állapotban ne legeltessük. A legeltetést bugahányás körüli fejlődési stádiumban vagy legalább 60 cm-es állománymagasság esetén célszerű kezdeni. Amennyiben a legeltetéses hasznosítására nincs szükség, úgy szilázs vagy szénaként tartósítható a téli időszakra. Ősszel a gyepek termése általában ismét nő és elegendő táplálóanyagot biztosít a tehenek és borjaik részére. Az őszi időszakban a tavaszihoz hasonlóan száraz szálastakarmány kiegészítésre ismét szükség van.
A kora tavaszi rövid időszakot leszámítva, tehát a legelő tartja el a tehenet. A borjaknak célszerű külön „borjúóvodában” abrakot adni, hogy növekedésüket meggyorsítsuk. Erre a célra a kukoricadara vagy egyéb gabonák darájának keveréke (búza, árpa, zab) tökéletesen megfelel.
A választás utáni időszak
A tehenek táplálóanyag-szükséglete a borjak választása után a legkisebb, majd fokozatosan nő a vemhesség utolsó időszakában, ellésig. A tehenek takarmányozására ebben az időszakban kiválóan alkalmas a kukoricatarló legeltetése. A kukoricatarló a tél végéig legeltethető, kivéve, ha nagy a hótakaró. A kukoricaszár legeltetés eredményeit mutatja be az 1. táblázat. A tehenek a kukoricaszár legértékesebb részeit fogyasztják el (levél, csuhélevél, a szár felső része) és összegyűjtik a leesett csöveket is. Kondíciójuk a kukoricatarlón általában javul.
A húshasznú szarvasmarhák hónapokon keresztül szártarlón történő tartása azonban csak úgy oldható meg, ha megteremtjük ennek feltételeit. Két alapvetően különböző módszer lehetséges. Egyik a hagyományos megoldás, amikor az állatállományt naponta a legelőre hajtják, ott őrzik, illetve villamos vagy stabil kerítések között tartják. A másik módszernél a szártarló a szárlegeltetési idényben egyben az állomány tartási helyéül is szolgál. Ez utóbbi előnyösebb, mivel korlátlanul legelhetnek, és az állatok hajtása miatt csapadékos idő esetén nincs taposási, talajrombolási kár a szántóföldön.
A kukoricatarló általában jó tartási körülményeket is nyújt, melyeknek feltétele, hogy egy időben viszonylag nagy területen, kis állatsűrűséggel legeltessünk (pl. 3 tehén/hektár). Mind a hazai, mind a külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy kifejlett marha kb. 100 m2 szártarlót igényel egy legelőnapra. A száz négyzetméteren levő mintegy 50-65 kg leveles szár szárazanyagból mintegy 7-8 kg-ot fogyaszt el, amely mellett 2,5% csőveszteséget feltételezve, még 1-2 kg csöveskukorica „legeltetéses” hasznosítására van lehetőség.
Amennyiben kukoricatarló legeltetésére nincs lehetőség, úgy a betakarított gyeptermés, illetve a mezőgazdasági melléktermékek képezhetik a takarmányozás alapját. A melléktermékek takarmányozási célú felhasználásáról tájékoztat a 2. táblázat.
A húshasznú tehenek fontosabb takarmányainak táplálóértékét a 3. táblázatban mutatjuk be.
A borjúszaporulat növelésének lehetőségei
A takarmányozás befolyásolja a vemhesülést. Számos kutatási eredmény és gyakorlati tapasztalat bizonyítja, hogy azok a tehenek, melyek kondíciója javul közvetlenül a termékenyítási/fedeztetési időszak előtt és alatt előbb ivarzanak ellés után, jobb a fogamzási % és rövidül az ellés és a vemhesülés közti idő.
Az élősúlyváltozás hatását a termékenyülésre jól szemlélteti a 4. táblázat.
Azok a tehenek, melyek gyenge kondícióban vannak a fedeztetési/termékenyítési ciklusban, sokkal rosszabb vemhesülési eredményeket érnek el (5. táblázat).
Az eredményes fogamzás, a javuló kondíció biztosítása érdekében még 1-2 kg abrak etetése is megengedhető a termékenyítési időszakot megelőzően és az alatt.
A többször ellett tehenekhez hasonlítva az elsőborjas teheneknek hosszabb időre van szükségük, hogy kikeverjék az ellés okozta stresszt és termékenyüljenek. Az eredményes újravemhesülés érdekében az üszők termékenyítését/fedeztetését célszerű mintegy 20-25 nappal korábban elkezdeni, mint a kifejlett tehenekét. Így az elsőborjas tehenek korábban ellenek és az első ellés után hosszabb idő áll rendelkezésükre a fedeztetés kezdetéig.
A húshasznú tehenek részére egész évben az ásványianyagok (makro- és mikroelemek) és a téli időszakban a vitaminok pótlásáról is gondoskodni indokolt.
A takarmányozás minden eszközével arra kell törekedni, hogy a húshasznú teheneknél minél kedvezőbb szaporodási eredményeket érjünk el. A szaporodás és a borjak életképessége szempontjából a vemhesség végétől az újra fogamzásig terjedő időszakban a takarmányozásnak döntő szerepe van.
