Kérdése van? Tegye fel, tanácsadóink válaszolnak! Állattenyésztés, növénytermesztés, kertészet, növényvédelem, talajművelés, jog, biotechnológia, környezetgazdálkodás, minden ami mezőgazdaság: Agrároldal.hu.
Bevezetés
Az utóbbi években a hazai tájvédelem néhány eseménye igen széles nyilvánosságot kapott. 2003 májusában a Tihanyi-félsziget Európa-diplomában részesült, 2002-ben Tokaj- Hegyalja egy része, 2000-ben a Fertõ-tó vidéke, 1999-ben pedig a Hortobágy került fel a Világörökség listájára. Úgy tûnik, hogy ezek a magyarországi fejlemények szinkronban vannak az európai tájvédelem jelentõségének látványos növekedésével
(ASHWORTH és GRAHAM 1997, VOS és MEEKES 1999). Mintha ez egyszer nemcsak hosszabb-rövidebb fáziskéséssel követnénk az európai tendenciákat, hanem az itthoni eredmények beleillenek a kontinensünkön tapasztalható tájkezelési, tájvédelmi törekvésekbe (GIORGIS 1995, WASCHER és JONGMAN 2000).
A magas tájvédelmi rangot kapott tájaink kivétel nélkül kultúrtájak, vagyis mûködésüket és megjelenésüket tekintve is meghatározó szerepet játszik az emberi területhasználat. Bár az intenzív szõlõmûvelés, az évszázados legeltetés, a sajátos stílusú beépítés jelentõs mértékben módosította az egykori tájszerkezetet, a tájalkotó tényezõk eredeti kapcsolatrendszerét, mégis ezeket a kultúrtájakat az antropogén jelenléttel együtt
tartjuk védendõ értéknek. A tájban élõ ember harmonikus, esztétikai fogalmakkal is jól leírható kapcsolata emeli ezeket a tájakat különleges értékûvé (BERÉNYI 2001, FRISLID és JUNG 2002, PEDROLI 2000, WO i leb...1997).
Világörökségnek 1972 és 1995 között építészeti és természeti objektumokat nyilvánítottak. A kultúrtáj kategóriát csak 1995-ben hozták létre. Jellemzõ, hogy az öt kontinens 29 világörökségi kultúrtája közül 20 Európában található (https://whc.unesco.org). Így Európa nyugodtan nevezhetõ a kultúrtájak kontinensének. A legtöbb európai kultúrtáj tradicionális mezõgazdasági jellegével érdemelte ki ezt a rangot. Feltûnõ, hogy három szõlõvidék is szerepel a listán: Duero-völgy észak Portugáliában, a Cinque Terre Olaszországban a Ligur-tengerparton és persze Tokaj-Hegyalja. Ezen kívül a Duna wachaui áttörési szakaszán ugyancsak tájmeghatározó szerepe van a szõlõmûvelésnek. A szoros kapcsolat nem véletlen, hiszen a teraszozó szõlõmûvelés jelentõs tájformálással
jár, aminek fenntartásához igen komoly ismeretekkel kell rendelkezni az adott helyszínek domborzati, talajtani, mikroklimatikus és hidrológiai jelenségeirõl, folyamatairól. A szõlõmûvelés fenntartása sokkal jobban próbára teszi a természet és az ember kapcsolatát, mint a szántóföldi gazdálkodás. Egy terjedelmes, a táj egész habitusát meghatározó teraszrendszer kialakításához, mûködtetéséhez igen nagyfokú kreativitásra van szükség,
és a sikert csak valóban kifinomult alkalmazkodás teszi lehetõvé. A siker záloga az évszázados tapasztalat, s ez olyan tudás, ami erõsen kötõdik a helyhez, ami nemigen kamatoztatható a szomszédos tájegységben, sõt néha még a szomszédos völgyben, a szomszédos hegyoldalban sem. Nem csoda, hogy az ilyen tájakhoz az ember erõsebben ragaszkodik, a hely szelleme – a genius loci – sokkal könnyebben kimutatható. A közösségi
erõfeszítést igénylõ teraszrendszerek, öntözõmûvek üzemeltetése (pl. az ázsiai félsivatagi medencék hordalékkúpjain kialakított ún. karézok) komoly hatást gyakorolt a társadalmi berendezkedésre és a településszerkezetre is (CSORBA 1998, BÄTZIG 1991). Persze a kiemelkedõ értéket képviselõ európai kultúrtájak listáján vannak egyéb mezõgazdasági ágak által uralt tájak is – pl. a svédországi Öland-sziget déli része inkább a legelõgazdálkodás hagyományos tájhasználati reliktuma miatt kapta meg ezt a világörökség
rangot. Nagy Britannia pedig az ún. Blaenavon Ipari Tájjal szerepel a listán. Többségében mégis komplex hasznosítású tájak szerepelnek a felsorolásban: pl. Hallstatt- Dachstein Salzkammergut vidéke Ausztriában, a Loire-völgy egy szakasza Franciaországban, Aranjuez környéke Spanyolországban, vagy pl. az olaszországi Costiera Amalfitana táj. Van a kultúrtáj kategórián belül egy kifejezetten tájépítészeti értékcsoport
is – ide sorolták be a csehországi Lednice-Valtice kastélypark-együttest, csakúgy, mint a német Dessau-Wörlitz-i királyi kerteket, és Lengyelországban a Kalwaria Zedrzydowska parktájat és zarándokhelyet.
Több tájvédelmi szakmunka hangsúlyozza, hogy a világörökséggé nyilvánított területek sok esetben nem igazán nagy kiterjedésû tájak, sõt néha csak tájrészletek (WASCHER 2000). Kontinensünkön a nagytájak közül talán az olasz Toszkána, a dél-francia Languedoc- Roussion és a spanyol Andalúzia képviseli leginkább azt a tájvédelmi szintet, amely célként lebeg az európai tájvédelem szeme elõtt. Úgy tûnik, hogy ezek a kultúrtájak
képesek saját belsõ erõforrásaikból alkalmazkodni a változó gazdasági körülményekhez. Népességmegtartó erejük nem csökken, a lakosságszám az utóbbi 15 év alatt stabilizálódott. Az idegenforgalom mellett a gazdasági élet egyéb ágai sem jelentéktelenednek el annyira, mint Európa számos más turisztikailag frekventált táján.
Az Európai Tájegyezmény Vannak olyan európai akciók, amelyek itthon még nem értek el sikereket. Hazánk, pl.
meghirdetése, 2000 októbere óta, még elõzetes egyetértési nyilatkozattal sem támogatja az Európa Tanács (The Council of Europe) által kibocsátott Európai Tájkonvenciót (European Landscape Convention). Igaz, hogy ennek a fogadtatása Európa-szerte is meglehetõsen ellentmondásos. Hozzánk hasonlóan „kivár” az aláírással Ausztria,Németország, Hollandia, Lengyelország és Nagy Britannia is. Nem hivatalos álláspont szerint az egyezmény szövegével sok illetékes nálunk sem ért egyet. Folyik ellenben egy javított változat megszövegezése, amely, remélhetõen nagyobb támogatást fog kapni. Minden esetre Norvégia, Moldova és Írország már 2002-ben azzal dicsekedhetett, hogy õk már a hazai ratifikáción is túl vannak, s jó példával elõl járva közelebb került a cél,
amikor – legalább 15 ország ratifikációja esetén – a tájegyezmény életbe léphet. (Az Európa Tanácsnak jelenleg 43 tagja van. Önálló tagország Vatikánváros és Monaco kivételével a többi törpeállam – Andorra, Liechtenstein és San Marino, – de kulturális kötõdése miatt kelet felé túllépve a szokásos természetföldrajzi határokat Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia is. Nem tagja viszont a szervezetnek Fehéroroszország.)
A vita és a módosító javaslatok ellenére nem valószínû, hogy a szóban forgó Európai Tájegyezmény szövegébõl kimaradhat néhány kulcsgondolat. Pl. az, hogy: „A táj hozzájárul a helyi kultúra formálásához és alapvetõ tényezõje Európa természeti és kulturális örökségének, elõsegíti az emberi jólét és az európai identitástudat
erõsítését.” Vagy, hogy:
„A táji környezet mindenütt fontos összetevõje az élet minõségének; városokban és vidéken, természetközeli és leromlott környezetben, magas esztétikai értéket képviselõ és szokványos tájakban egyaránt.”
Talán kicsit a döntéshozók támogatásának elnyerése érdekében fogalmaz így a konvenció:
„A táj fontos kulturális, ökológiai környezeti és társadalmi szerepet tölt be … amelynek védelme (landscape protection) kezelése (landscape management) és tervezése (landscape planning) munkahelyeket teremtõ tevékenység.” Az összesen 8 oldalas dokumentum szerint az egyezmény alapgondolatának megszületését
az a felismerés gyorsította, hogy Európaszerte aggasztó mértékben növekszik az ipar, a bányászat, a lakóhelyi beépítések, a szállítási- és kommunális infrastruktúra, az idegenforgalmi beruházások miatt alapvetõen átformált tájak száma. A Németország által évtizednyi elõkészítõ munka után 2002-ben összeállított Fenntartható Fejlõdés Nemzeti Programja, pl. 2020-ra a jelenleg napi (!) 129 m2 új beépítést szolgáló területigényt
30 m2-re szeretné leszorítani (Perspectives for Germany 2002). A német program a „terület-újrafelhasználásban” (land recycling) látja a megoldás kulcsát, azaz radikálisan gátat vetnének a zöldmezõs beépítéseknek, helyette a más célra hasznosított, de jelenleg funkciót vesztett felszínek (pl. raktárterületek) új célra történõ felhasználását szorgalmaznák, akár anyagi ösztönzõkkel is.
Az Európai Tájegyezmény alapvetõen a társadalmi jólétet, egyéni megelégedettséget, biztonságérzetet kívánja szolgálni, és nem a hajdani természetes tájak eredeti képének visszaállítását. Az ésszerû kompromisszumra törekvés, az ún. kultúrtájakban történõ gondolkodás volt az a pont, ahol a tájökológusok megfelelõ partnerek voltak a Tájegyezmény megalkotásában (AHERN 1999, TRESS ET AL. 2003).
A tájvédelem Európa-szerte reneszánszát élõ szakterület, amelynek fõ feladata, hogy az elméleti alapvetéseket átültesse a gyakorlati megoldásokba. A tájvédelem mindennapos gondjait egy Debrecenhez közeli védett zártkert példáján igyekszünk bemutatni. A Mosonta-kert elhelyezkedése Hajdú-Bihar megyében, Létavértes északi külterületén, a Dél-Nyírség peremén találjuk a Mosonta-hegy szõlõskertjét, amely – etnográfusaink szerint – az alföld népi építészetének egyik – országosan alig ismert – kincses szigete (1. ábra). A 11,5 hektáros zártkert homokbuckái között megbújó kicsiny nádtetõs szõlõspajtákban középkori lakóházaink világa sejlik föl (DÁM 1979). Mûemléki védettség alatt 1999 óta egy szõlõspajta áll, a védetté nyilvánítást azonban
további 24 pajta esetében kezdeményezte a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Debreceni Regionális Irodája. A Hortobágyi Nemzeti Park figyelmét ugyancsak felkeltette a táj sajátos szépsége, ezért a Mosonta-kert központi részének kb. 120 méternyi dûlõszakaszát (Átok-dûlõ) 1988-ban a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet „C” (bemutató) zónájához kapcsolta (GYARMATHY 1996). A táj természeti jellemzõi (értékei) A jelenlegi felszín kialakulása a würm glaciális idején zajlott le. A Tisza, a Szamos, a Kraszna, és a Bodrog vízrendszeréhez tartozó néhány folyó (Latorca, Ung és Laborc) a Dél-Nyírség keleti peremére szállították hordalékukat. A hordalékkúpból az északi szél a könnyebben mozgatható porfrakciót Bagamértól és Álmosdtól keletre, Nagylétától DDK-
i irányban rakta le. A mai Ér helyén folyó õs-Tisza a lehulló port árterületérõl folyamatosan elszállította, így az Ér felõl meredeken esõ löszfal alakult ki. A löszköpeny vastagsága az Érmelléken eléri a 20–30 métert. A kialakuló löszhát lassan elzárta a Latorca, Ung és Laborc dél felé folyásának útját, és azok vizét délnyugat-nyugati irányba terelte. Ennek megfelelõen alakult a terület homokbuckáinak fõ csapásiránya. A Bagamértól
Monostorpályiig terjedõ területet jellemzi, hogy a – nép által hegyeknek nevezett – homokbuckák 10 km hosszúságot is elérõ vonulatokba rendezõdnek (TOKAI 1992). Különösen jól látszanak az I. katonai felmérés idején készült térképlapon (2. ábra). A terület leghosszabb buckavonulata a Daru-hegy – Lápos-hegy – Mosonta-hegy ÉK–DNY-i vonulata, melynek Bagamérig nyúló ÉK-i szakasza természetvédelmi oltalmat kapott.
A würm felsõ-pleniglaciálisban a Szatmár-Beregi-síkság megsüllyedése miatt, a folyásirányát megváltoztató Tisza a Latorcával az Unggal és Laborccal együtt végleg elhagyta a területet. A folyóvízi utánpótlását elvesztett terület élôvíz nélküli, láposodó holtmedrekkel és buckaközökkel tarkított területté vált. A Daru-hegy-Mosonta-hegy buckavonulattól délre a Konyári-Kálló (Kék-Kálló), északra pedig a Villongó-ér gyûjti össze
a terület – elsôsorban a tavaszi hóolvadás idején jelentôsebb – csapadékvizeit. A szél a buckavonulatokat szélbarázdákkal és maradékgerincekkel szabdalta fel, az egykori folyóvölgyekbe pedig egy másik homok felhalmozódási forma, a garmadák nyomultak be. Az eolikus tevékenység következtében lefolyástalanná váló völgyszakaszokban láprétek és idõszakos állóvizek, ún. nyírvizek jöttek létre. Ilyen a Kék-Kálló
völgyében a – jelenleg fokozottan védett – Daru-láp, a Nagyléta belterületét keletrõl határoló Lápoldal, valamint a Mosonta-hegy déli elõterében egykor elterülõ Mosonta-tó. Az utóbbi neve valószínûleg a szláv eredetû mocsár, mocsári jelentésû me_no, me_na, m_eno, m_en szavakból származik és etimológiailag rokonítható a Moson elõtagú hazai településneveinkkel. A változatos morfológiai adottságok változatos mikroklímát, talaj és vízviszonyokat, valamint ehhez kapcsolódóan sokszínû biocönózisokat eredményeztek. A területen a két
jellegzetes és egyben szélsõ élõhelytípus a száraz homokpuszták és a nedves nyírvízlaposok szinte teljes szukcessziós sora megtalálható (BUKA et al. 1999):
– A buckaközi mélyedések láprétjei, amelyek sok hûvös és nedves klímát kedvelõ növényt megõriztek.
– A lápok beerdõsülésének jellegzetes stádiumai: a nyír- és fûzlápok.
– A buckaközi mélyedések zárótársulásaként megjelenõ tölgy-kõris-szil ligeterdõk.
– A buckaközi mélyedések kissé magasabb – a buckaoldalakra is felhúzódó – térszínein megjelenõ gyöngyvirágos tölgyesek.
– A buckatetõk homoki gyeptársulásai.
– A buckatetõk beerdõsülésével létrejött száraz homoki tölgyesek, melyek kiterjedt tisztásain igen fajgazdag, zárt homoki gyepek alakultak ki.
Ennek, az Alföld hajdani, erdõspusztai képét még némileg õrzõ területnek a védelmére hozták létre 1988-ban (és bõvítették 1993-ban) a Hajdúsági Tájvédelmi Körzetet 24 egymástól elkülönült mozaikban, összesen 5680 hektáron (napjainkra 7000 hektár feletti a Tájvédelmi Körzet területe). A nagyfokú fragmentáció oka az elmúlt évszázadok tájátalakító tevékenysége miatti élõhelyvesztés. Az 1800-as évek végi nyírvízmentesítés
és a XX. század utolsó harmadának csapadékszegénysége következtében általánossá vált a tájegység kiszáradása, a talajvíz lejjebb szállása. Az erdõirtás, illetve állomány- átalakítás (akác, nemesnyár, fenyõtelepítés), az egykori láprétek, gyepek beszántása, valamint a beépítések miatt az eredeti természet szigetszerû maradványfoltokra zsugorodott ÖSSZE (BUKA et al. 1999).
A tájhasználat alakulása
Létavértes három kistáj határán fekszik (1. ábra). Északi külterületei a Dél-Nyírséghez, a Konyári-Kállótól délre, délkeletre esõ területei az Érmelléki löszös háthoz, a nyugatra elterülõk pedig a Berettyó-Kálló közéhez tartoznak. Így közigazgatási területén a történelem során az eltérõ természeti adottságokhoz alkalmazkodó változatos tájhasználat alakulhatott ki.
A település elsõ szántóterületei a jó termõtalajú, déli irtványföldeken jöttek létre. Nagyléta déli, érmelléki területeinek döntõ részét azonban a XV. századig tölgyerdõ borította. A mai országhatáron túl lévõ Bihardiószeg határában található Egyed-erdõ ennek a maradványa. A településtõl északra egy 1242-es országleírás, és egy 1415-ös okirat is nehezen járható lápos, mocsaras területeket említ (TOKAI 1992).
A XV. században a település lakosainak száma gyorsan növekedett, és elérte az 1000 fõt. Ez új, a korábbiaknál nagyobb kiterjedésû szántóföldek kialakítását tette szükségessé az érmelléki löszös területeken. Mindeközben a település szomszédságában megindult a kisebb falvak lakosságának elvándorlása, a pusztásodás. A település 1486-ban mezõvárosi címet kapott.
A XVI. században a szántóföldi gabonatermesztéssel szemben a legeltetõ állattenyésztés és a rétgazdálkodás került elõtérbe. Amíg korábban elsõsorban a település belterületét déli oldalról közvetlenül határoló gyepet hasznosították legeltetéssel, addig a XVI. századtól az északra fekvõ, homokos területeket kezdték intenzívebben közös legelõként használni. A település északi területein, erdei tisztásokon szarvasmarhát és ökröt
legeltettek. A juhtartás csak késõbb, a XVIII. századtól növekedett meg erõteljesen. Így ekkoriban a Mosonta-hegy környéki alacsony fûhozamú homoki gyepek használata még nem volt jelentõs (TOKAI 1992).
A XVII. századi törökdúlások idején, de leginkább a törökök kiûzéséhez kapcsolódó harcok során a népességszám rendkívül lecsökkent. 1692-ben egy kamarai összeírás három év óta lakatlan, puszta helynek nyilvánította. Ugyanez a dokumentum tudósít arról, hogy a településnek „elegendõ termékeny földje van, makktermõ erdõi vannak, de nincs szõlõhegye” (TOKA 1992).
A XVIII. század eleji újratelepülés során a visszatérõ õslakókkal együtt szilágysági román telepesek is érkeztek Nagylétára, s a lélekszám 1755-re pedig már elérte az 1900 fõt. A mûvelt szántóföldek aránya a század közepére 26% (kb. 3100 hektár) körül alakult. A szántóföldi mûvelésbe vont területek nagysága a továbbiakban (közel 100 évig) nem nõtt jelentõsen, helyette a belterjesség (trágyázás) irányába történt elmozdulás. Az átlagos szántóméret 8 hektár körül alakult. A korábbiakhoz képest növekedett a kukorica vetésterülete, és ezzel összefüggésben a haszonállatok száma. A nagy számú román lakosság megjelenésével a juhtenyésztés lett a korábbiaknál jóval nagyobb jelentõségû. A XVIII. század utolsó harmadára 250–300 szarvasmarha és
450–500 juh számára kellett a településen biztosítani a legeltetést. Az elsõ katonai felvétel idején készült térképen a Mosonta-kert helyén még alacsonyabb fûhozamú – vélhetõen juhok legeltetését szolgáló – gyepeket láthatunk (2. és 4. ábra). A XVIII. században kezdõdött, és vált magas színvonalúvá a dohánytermesztés.
Az adóírásokból kiderül, hogy szinte kivétel nélkül minden parasztcsalád foglalkozott a településen dohánytermesztéssel. Az 1720-as években alakították ki az elsõ szõlõskertet (Cserekert) a település jó termõtalajú, déli területein. A tölgyerdõbõl irtványként létrehozott szõlõskertben a jobbágycsaládok háromnegyede jutott átlagosan 360 m2 szõlõhöz. Amíg azonban a dohányt piacra, a szõlõt elsõsorban saját használatra termelték. A tájhasználat az 1820–1840-es évek között vett újabb jelentõs fordulatot. Nagyléta
akkori földesura – az Ausztiában élõ Mandel Lajos báró – Irinyi Jánost (a neves feltaláló édesapját) fogadta fel uradalmi felügyelõnek. Irinyi erõteljesen fejleszteni kezdte a majorsági gazdálkodást. Töltések építésével felduzzasztotta a Kék-Kálló vizét a Lápoldalon, és vízimalmot létesített rajta. Így a Lápoldal és az idõszakosan vízállásos Mosonta-tó összefüggõ, tartósan vízállásos területté vált (4. ábra). Az uradalom juhállományát
megnövelte, és nemes fajtájúra cserélte. Ekkor honosodott meg a lucernatermesztés is a településen. A hagyományos gabona és dohánytermelés mellett nõtt a kukoricaföldek nagysága. Kiterjedt a burgonya vetésterülete, mivel ez szolgáltatta az alapanyagot az uradalmi szeszgyárnak. Nagy mennyiségben kezdtek dinnyét termelni (TOKAI 1992). Az 1840-es évekre lassan kevés lett az uradalomnak a mûvelhetõ föld, ezért megpróbált a jobbágyok rovására újabb területeket szerezni. Így került sor a jobb minõségû –
településhez közeli – közös használatú legelõk egy részének uradalomhoz kapcsolására, valamint a jobbágyok útbaesõ földjeinek, káposztáskertjeinek elvételére. Így a jobbágyok által mûvelt szántóterület átlagos nagysága 8 hektárról 5,5 hektárra csökkent. A kisajátított földek helyett cserébe a korábbi homoki „hátas és kopár fekvése miatt szántóföldként, avagy kaszálóként teljességgel hasznavehetetlen” legelõkön alakított ki az uradalom új úrbéres földeket. Ennek érdekében sor került az addig ugyancsak közös használatú homoki legelõk uradalmi tulajdonba vételére is. A legelõként hasznosítható földek nagyságát telkenként 4,6 hektárban maximálta az uradalom ezen a területen. Sõt, mindezek tetejében az uradalom elperelte a jobbágyoktól az 1720-as években kialakított cserekerti szõlõket is (TOKAI 1992). Azaz a közös használatú homoki legelõk feltörésére
és mûvelésbe vonására lényegében kényszerbõl került sor. Ekkor jött létre a Mosonta- „hegy” oldalában az elsõ szõlõskert: az Öregkert, vagy másnéven a Mosonta-kert. A lakosság nehezen nyugodott bele a földesúri döntésbe, és 1837-tõl több ízben indítottak rendezési pert az uradalommal szemben. Ám mindkét fél számára elfogadható megegyezésre csak 1863-ban került sor, melynek egyik fontos eredménye volt, hogy az uradalom
585 hektárnyi „hasznavehetetlennek számító homokhegyet” ingyen a településnek adományozott, azaz legalább a földesúr részére többé nem kellett adót fizetni az itteni földek mûveléséért. Ez erõs lökést adott a további szõlõskertek kialakításához az egykori homoki gyepeken (TOKAI 1992).
Az 1890-es évek nyírvíz-lecsapolása, az erek csatornázása következtében a vízállásos területek, láprétek többnyire szántóföldeknek adták át a helyüket. A vizsgált területen napjainkban folytatott tájhasznosítás szerkezete (5. ábra) lényegében véve megegyezik a XIX. század utolsó harmadában kialakulttal.
A Mosonta-kert szõlõkultúrája (gazdálkodás és a népi építészet emlékei) A nagyobb arányú szõlõtermesztés az 1800-as évek második felében indult meg a település északi, homokos területein. Ekkor alakultak ki azok a szõlõskertek (Mosonta-kert, Kossuth-kert, Bocskai-kert) melyek napjainkig õrzik a paraszti gazdálkodás és építészet hagyományait. A legnagyobb szõlõskert közülük a Mosonta-kert.
A Mosonta-kertet folyondárral átszõtt akácsor és vizesárok vette körül és védte is egyben. A hajdan teljesen lezárt kertbe ma is kapukon keresztül juthatunk be. A kertség egykor bírót választott, illetve kerülõt alkalmaztak, aki egész évben a szõlõskertben lakott, valamint a szüret idejére csõszt fogadtak fel. Feladatuk a kertség rendjének betartatása, ellenõrzése volt (PATAKY 2001).
A XIX. században a Mosonta-kert a bakator nevû szõlõjérõl és ízes fehérboráról volt ismert helyben. A századvégi filoxéra a homoktalaj miatt itt nem okozott nagy kárt, de Szõlõspajtát természetesennem mindenki épített szõlõföldjére. Itt is érvényesült az a társadalmi differenciálódás, amely a település belterületének építkezésében is nyomot hagyott. Pajtát csak a nagyobb szõlõterülettel rendelkezõ, gazdagabb réteg épített, többnyire
a nagygazdák és a középparasztok (DÁM 1979). Az építkezés tavasszal történt, melyhez építõmestert nem is fogadtak, hanem a tulajdonos saját maga, családja, rokonsága, barátai és szomszédai segítségével építkezett. A dûlõnként 2–3 – nagyrészt ma is használt, téglával bélelt, fakávás, gémes vagy kerekes-fedeles – kutat ugyancsak közösen ásták a szõlõtulajdonosok (PATAKY 2001).
A pajták többféle alaprajzzal, nagysággal, és tetõvel készültek. Koruk változó, legtöbbjük 100-150 éves, de sokukat átépítették, felújították. Egyedül a Pelei-pajta építési ideje biztos (1860). Az alkalmazott építõanyagok minõségére, az építés menetére kevesebb gondot fordítottak, mint a lakóházak, vagy más állandóan lakott építmények esetében. Lehetõleg a táj adottságai által nyújtott könnyen beszerezhetõ és olcsó építõanyagokat
használták fel: agyagos föld, vályog, homok, fa, nád, szalma, kukoricakóró, égetett tégla, cserép. A legrégebbi pajták falainál gyakran fölfedezhetõ az úgynevezett paticsfal, míg a századfordulótól inkább a vályogfal került elõtérbe. A szõlõkunyhók építésénél a talaj elõkészítésére nem fordítottak olyan gondot, mint a lakóházak esetében. A vályogtéglát a kiásott és – alapozás nélkül – ledöngölt földre helyezték (PATAKY
2001). A leginkább elterjedt a kétosztatú pajta. Ebben az egyik helyiség az ablak nélküli
„pitar”, tüzelõhellyel (tüzelõpadkás szabadkéménnyel), amely egyben a borház és a tárolóhely is. A másik helyiség a melegedõ és alvóhelyül szolgáló ház vagy szoba. A földbe vájt pincébe a borházból lépcsõn lehet lejutni. A pincét téglafallal és boltozással alakították ki. A boltozatot vastagon befedték földdel és befüvesítették, így kívülrõl kicsiny dombhátként kapcsolódnak az épülethez hátul, vagy oldalt (PATAKY 2001).
A leggyakoribb tetõfedõ anyag a nád. A XIX. század végén még általános volt a zsindelytetõ és a zsuptetõ is. A pajták gyakori dísze az eredeti, szép tölgyfaajtó. A régi szõlõkunyhókon nincs mai értelemben vett ablak. Ezt egy 15–20 cm átmérõjû lyuk helyettesíti, amely inkább a kémlelõnyílás szerepét töltik be. A XIX–XX. század fordulóján
épült pajtákon már kisméretû üveggel borított, nem nyitható ablakok jelentek meg (PATAKY 2001).
A pajták belsõ képét, berendezését meghatározza a funkció. A borház általában zsúfolásig tele van hordókkal és munkaeszközökkel, míg a szobában a faluban lévõ lakóházból kikerült régi parasztbútorokkal találkozhatunk. A pajták mind nyílt tüzelésûek, kemencét soha nem építettek, mivel az építményt télen egyáltalán nem lakták és így
fûtésre sem volt szükség. A pajtákba csak áprilisban a szõlõmûvelés kezdetén költöztek ki elsõsorban az idõsebb férfiak, aki gyakran, kisebb megszakításokkal egészen a szüret végéig kint tartózkodtak. Nõk csak a szõlõkötözés és a szüret idején laktak a szõlõkunyhóban (DÁM 1979, ANGYAL 2000, PATAKY 2001).
Tájvédelmi problémák
Adva van tehát egy különleges tájhasználati és népi építészeti érték, amelynek magterülete már most, számos épülete pedig remélhetõleg rövidesen jogi védelmét élvez. Mindeközben a hagyományos paraszti szõlõmûvelés folyamatos visszaszorulásának lehetünk tanúi a területen. A szõlõskertek részben betelepülnek, részben veteményeskertté alakulnak. Elhagyott pajták, kipusztuló szõlõk, egyre gyakrabban feltûnõ fóliás
zöldségtermesztés, burgonya- és tormaföldek, napraforgó- és kukoricatáblák a kényszerszülte gazdálkodás jelei. A hétvégi házakká átalakított egykori szõlõspajták merõben új funkcióival együtt járnak a hagyományokat nélkülözõ építészeti megoldások. A tájidegen anyagok és színek, formátlan hozzáépítések, elbontások és teljes átépítések veszélyeztetik a népi építészet emlékeit és csúfítják a tájképet (PATAKY 2001).
Önmagában tehát sem a nemzeti park – döntõen az élõ természeti értékek és élõhelyeik védelmére irányuló – tevékenysége, sem pedig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Debreceni Regionális Irodájának – a népi építészeti emlékek megõrzésére irányuló – eddigi erõfeszítései sem voltak képesek megállítani ezt a tájhasználati konfliktust. Napjainkra azonban mindkét hatóság részérõl – a tájvédelmi körzet területkezelõje, valamint a népi mûemlékek felügyelõje szóbeli közlése szerint – megfogalmazódott az a gondolat,
hogy a természet és mûemlékvédelem még nem elegendõ, szükség van a hagyományos gazdálkodás védelmére is. Hiszen ez a tájhasználat hozta létre a kertséget, és alakította ki sajátos környezetét és építészetét. A természet szépsége, a táji adottságokhoz alkalmazkodó hagyományos gazdálkodás és a népi építészet emlékeinek együttes megõrzése jelenthetik e területen a tájvédelem komplex feladatát.
Saunders D. és Biggs S. (2002) az ausztrál mezõgazdasági tájak fenntarthatóságával kapcsolatban, a következõ lépések megtételét látja szükségesnek az eredményes tájvédelemhez. Jövõkép – Fel kell vázolni az elérendõ célt: azaz hogyan képzeljük el az adott táj ökológiai, gazdasági és társadalmi jövõjét. Ennek kialakításához
nélkülözhetetlen a helyi lakosok véleménye és az adott politikai-gazdasági keretek ismerete.
Akadályok – Meg kell határozni az elképzelt jövõkép elérését jelenleg gátló környezeti, társadalmi és gazdasági akadályokat. Tájmûködés – Az ökológiai tájszerkezet mûködésének tisztázása, ill. annak megállapítása,
hogy a jelenlegi funkcionális rendszert mára milyen változások érték?
Tájformálás – Meg kell határozni, hogy milyen konkrét változtatásokra volna szükség a kitûzött cél elérés érdekében? Ökológiai – A legsürgõsebb feladat a táji rendszer még meglévõ, nélkülözhetetértékmentés
len ökológiai elemeinek értékmentõ védelme.
Tájtervezés – A tájalakítási terv elkészítése az ökológiai erõvonalak, és a tájhasználat igényei alapján.
A tájalakítás – A konkrét változtatások megvalósításának szervezési, költség- és kivitelezése idõigényének tisztázása.
Megvalósítás – Megvalósítás, a legjobb helyi ökológiai és humán adottságok felhasználásával, az érdekeltek és az érdeklõdõ szakértõk bevonásával
Értékelés és – Az eredmények ellenõrzése, a kezelõk visszajelzéseinek nyomon mûködtetés követése.
Az eredmény – A szakma és a széles közvélemény tudósítása a történtekrõl és az kommunikációja eredményekrõl.
A fenti tájvédelmi munkaprogram megvalósítását, realitását a Mosonta-kertre nézve tanulmányunk következõ részében fogjuk bemutatni.
Szeretné vállalkozását hatékonyan hirdetni? Szeretné, ha weblapja látogatottabb lenne? Online marketing tanácsadás, és hatékony online hirdetés az Agrároldal.hu szakértőitől! Kérje ajánlatunkat itt!
Forrás: Tájökológiai Lapok
