Cikkem célja nem az, hogy a gazdálkodók sokszor jogos panaszai ellen érveljek a környezetvédelem ismert érveivel, hanem, hogy a gazdálkodók szemszögéből mutassam be a korszerű trágyakezelés melletti szempontokat.
A trágya mennyiségi csökkentése üzemeltetési problémák nélkül
Amit a gyakorlatban trágyának nevezünk, az nemcsak a tényleges ürülék (vizelet és bélsár), hanem tartalmazza a hozzáadott alomanyagot (almos trágya) vagy vizet (hígtrágya) is. Mivel a trágyakezelés problémája elsősorban a nagyüzemi hígtrágyás (sertés)telepeken vetődik fel, ezt a területet vizsgáljuk meg az alábbiakban.
Az ürülék (vizelet és bélsár) mennyisége fiziológiai kérdés, az állatlétszámtól függ, és nem befolyásolható tartástechnológiával. A hozzáadott víz mennyisége viszont már a telepen múlik. A hozzáadott víz mennyisége felöl nézve, a tenyésztőt két, egymással ellentétes szempont befolyásolja:
1) Biztosítania kell a trágya megfelelő mozgását a rendszeren (csatornák, vezetékek, aknák), ezért annyi mosóvizet használ, amennyi a cél eléréséhez szükséges,
2) Minimalizálnia kell a mosóvíz felhasználást, hogy minél kevesebb hígtrágya képződjön.
A probléma az, hogy ha a mosóvíz mennyiségét csökkenti annak érdekében, hogy kevesebb hígtrágya képződjön, akkor a trágya nem mozog le, besűrűsödik, gyakoribbá válnak a dugulások. Ha viszont sok vizet használ, akkor nő az üzemeltetési költség, és a járulékos beruházási igény, hiszen nagyobb műtárgyakra (gyűjtőaknák, szigetelt tározók), nagyobb teljesítményű gépekre (szivattyúk, szeparátor, homogenizáló keverők, tartálykocsik, öntözőgépek) van szükség. Nő a trágyaelhelyezés fajlagos költsége is, mivel több „vizet” kell kijuttatni, akár tengelyen, akár szivattyús öntözőberendezéssel.
A problémára megoldást kínál az enzimes-baktériumos trágyabontó oltóanyagok (ún. bio-ezimek) rendszeres használata. Az alkalmazás fajlagos költsége is kedvező. Az eljárás lényege, hogy az oltóanyagok adagolásával nő a trágyarendszer emésztési képessége, és a szilárd fázis jelentős része oldatba megy át. Így jóval kevesebb hozzáadott vízzel is megfelelő lesz a trágya mozgási képessége. A szerves hulladék biológiai lebontása során a trágya homogenizálódik, ami már önmagában is előnyös az üzemeltetés szempontjából. De ami igazán fontos, az, hogy a szerves anyagok egyik fő bomlásterméke a víz. Ezáltal nem csak a hozzáadott mosóvíz, hanem a szerves anyagok lebomlásából származó víz is hígítja a trágyát. Az oltóanyag típusától, és az alkalmazott technológiától függően a szárazanyag tartalom akár 40-80%-kal csökkenthető. További kedvező mellékhatásként meg kell említeni a szaghatás drasztikus csökkenését, és a trágyacsatornákba rakott légylárvák pusztulását is.
Tárolás, iszapvédelem
A tározómedencékben a hígtrágya lebegőanyaga kiülepszik, fenékiszapot és paplant képez. A trágyaiszap folyamatosan csökkenti a hasznos tározóteret. Ez leginkább a korszerű, szigetelt trágyatározóknál jelent gondot, mert ezek a hagyományos módon nem takaríthatók.
Megfelelő bio-enzimes kezeléssel a tározók iszaptartalma javarészt feloldható, és kilocsolható. Azonban csakis enzimes kezeléssel védekezni az iszap ellen a legtöbb esetben nem elegendő. A rendszeres beoltással „nevelt” baktérium populáció ugyanúgy viselkedik, mint más élőlények, így a környezeti hatások befolyásolják a teljesítményét (pl. a téli hónapokban lelassul a biológiai aktivitás, vagy mérgezés, sokkhatás érheti, stb.). A trágyabetáplálás azonban folyamatos. A tervezésénél ezért mindenképpen számoljunk mechanikai iszapvédelemmel is. Ezek lehetnek: 1) Fázisbontás, 2) Homogenizálás.
A fázisbontó szeparátorok többnyire résszűrésen alapuló berendezések (ívszita, dobszűrő, csigás prés, stb.). A szeparálás lényege, hogy a hígtrágya egy adott résméretű szűrőfelületen folyik keresztül, ahol a szűrőfelület résméreténél nagyobb szemcsék leválasztásra kerülnek. Ezzel a módszerrel jelentős mennyiségű iszap-, és paplanképző rostanyag nyerhető ki a rendszerből. Mivel azonban a hígtrágya szemcseszerkezete nem homogén, a finom, elsősorban iszapképző szemcsék a hígfázisban maradnak, túljutnak a szeparátoron, és bekerülnek a tározóba, ahol idővel iszaposodási gondot okozhatnak. A fázisbontás hátránya, hogy a leválasztott szilárdfázis deponálására 6 havi szilárdfázis tároló műtárgyat kell építeni, vízzáró kivitelben, csurgalék gyűjtéssel és elvezetéssel. Azt is figyelembe kell venni, hogy fázisbontás esetén a hígfázis és a szilárdfázis kijuttatásához külön eszközparkra van szükség. Fentiek alapján úgy ítélem, hogy fázisbontó berendezés üzembeállítása akkor indokolt, ha erős érvek szólnak mellette, és jól meghatározható célja van. Ebben az esetben is törekedni kell azonban a korszerű, ugyanakkor egyszerű, jó ár-érték arányú berendezések alkalmazására (pl. ívszita). Az optimális berendezés kiválasztása körültekintő munkát igényel.
A tározók iszapvédelmének leghatékonyabb módja a fix telepítésű, elektromos homogenizáló keverő berendezések alkalmazása. A berendezéseket méretezni kell az adott telepre jellemző hígtrágya fizikai jellemzői (szárazanyag tartalom, viszkozitás, szálas anyag tartalom, stb.), valamint a tározómedence geometriai méretei alapján. Nem megfelelő berendezés használatával könnyen előállhat az a helyzet, hogy a felkevert lebegőanyag a tározó másik részén kiülepszik, és a medencét nem lehet iszaptalanítani. A vezető gyártók (pl. Flygt) hígtrágyás szakemberei segítenek a méretezésben. A homogenizálásos iszapvédelem megtervezésénél az is nagyon fontos, hogy megfelelő méretű és elrendezésű iszapfogó medreket alakítsunk ki. A homogenizálás gépi kapacitásigénye ugyanis hatványosan nő a meder méretével. Túlméretezett medreknél a homogenizáló keverők költsége aránytalanul magas, alulméretezett medrek pedig üzemeltetési problémákat eredményeznek.
Fentiek miatt a technológiai tervezést bízzuk olyan hígtrágyás szakemberre, aki az összes szempont mérlegelésével határozza meg az optimális műszaki megoldást.
Hígtrágya kijuttatás
A környezetvédelmi törvénykezés itt is kikényszeríti a szemléletváltást. Célszerű a kezdeti természetes ódzkodáson mielőbb túllépni, és a trágyára, mint értékre tekintve, a hasznosítás előnyeit keresni. Ehhez természetesen szükség van a növénytermesztés megnyerésére is. Őket a hígtrágya beltartalmi értékén keresztül lehet motiválni, még akkor is, ha a hígtrágyás tápanyag bevitelt kezdetben kiszámíthatatlanabbnak ítélik, mint a megszokott, jól kalkulálható műtrágyát. Sikeres együttműködés esetén azonban a növénytermesztést még a trágyakijuttatás költségeinek részfinanszírozásába is be lehet vonni, mint ahogy azt már hazai példák is mutatják.
Az állattartó fokozott felelőssége azonban, hogy valós adatokat szolgáltasson a hígtrágya tápanyag tartalmáról, és olyan kijuttatási technológiákat alkalmazzon (BAT = elérhető legjobb technológia), ami kizárja az ellenőrizhetetlen tápanyag veszteséget a kijuttatás során. Ez azért fontos, mert a növénytermesztőt a termés minősége fogja igazán meggyőzni a hígtrágya használatáról. Mindenképpen el kell kerülni az olyan eseteket, amikor rosszul választott kijuttatási mód (pl. sugárágyúzás) miatt a nitrogén tartalom nagy része elillan, holott a növénytermesztés a hígtrágya labor elemzése alapján a teljes hatóanyagra számított. A helytelen kijuttatási mód következtében előállott tápanyag deficit arról fogja meggyőzni a növénytermesztőt, hogy „a hígtrágya nem sokat ér, csak a baj van vele”. (Érdemes egy gondolat erejéig a holland példára tekinteni: a 90-es évek eleje óta folytatott „tudományos” hígtrágyázás azt eredményezte, hogy számos növényfajtából világelső termésátlagot képesek termelni gyengébb minőségű földeken is, ugyanakkor visszaszorították a korábbi talaj-, és talajvízszennyezéseket.)
A trágyát a nitrát direktíva (170 kg/ha/év) figyelembe vételével, egyenletes talajterheléssel kell a kijelölt területeken elhelyezni. Ehhez korszerű berendezésekre, technológiákra van szükség. Gyakran a különböző kijuttatási módok kombinációja jelenti a leggazdaságosabb megoldást. A kijuttatás módjai: 1) Szivattyús öntöző berendezés, 2) Tartálykocsi.
A szivattyús öntözőberendezést elsősorban a telep közelében, a nagyobb táblás kihelyező területeken alkalmazzuk. Az öntözőberendezés magában foglalja a meghajtó egységet (traktor, dízel aggregát, villanymotor), az öntözőszivattyút, a szívó-nyomóági szerelvényeket, a gyorskapcsolású vagy fix telepítésű csővezetéket, a csévélődobos öntözőgépet és a terítőkonzolt. A berendezés méretezésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy nem tiszta víz, hanem hígtrágya a szállítandó közeg. Ezért megfelelő teljesítményű és típusú szivattyút kell betervezni, a vezetékek ellenállás számításainál figyelembe kell venni az adott hígtrágya áramlástani jellemzőit, független behúzó motorral rendelkező csévélődobos öntözőgépet kell választani, ismerni kell a kijuttató konzol nyomásigényét, stb. A gépek kiválasztását bízzuk hígtrágyás gépész szakemberre.
A tartálykocsis kijuttatás rugalmasabb, tagoltabb területeken is jól alkalmazható, de magasabbak az üzemeltetés költségei. A tartálykocsi kapacitásszámításánál számos tényezőt kell figyelembe venni (kijuttatásra alkalmas napok száma, elhelyező területek távolsága, táblaméretek, rendelkezésre álló erőgép teljesítménye, utak minősége, kijuttató adapter típusa, stb.). A feladat összetettsége miatt mindenképpen szakember segítségét vegyük igénybe.
A típus kiválasztásánál a legfontosabb szempont, hogy a tartálykocsi hosszú távon is masszív, jól terhelhető legyen. (A masszívitás, terhelhetőség elsősorban a biztonságos méretezésen – vastagságok, keresztmetszetek – múlik. A beépített anyagok mennyiségéről árulkodik a különböző gyártmányok önsúlyának összehasonlítása.) A legtöbb telepen korlátozott a kijuttatásra alkalmas napok száma, ezért a kihordási időszakban a gép rendkívüli igénybevételnek van kitéve, akár 2-3 műszakban is kell dolgoznia. Gyengébb konstrukciójú gépek kevésbé bírják a hosszú távú, intenzív terhelést, és gyakran a legnagyobb dolog idején „adják meg magukat”. Ezért érdemes erőteljes konstrukciójú, nagy teherbírású gépeket vásárolni, elsősorban a legnagyobb tapasztalattal rendelkező, a trágyatechnika úttörőinek számító országok vezető gyártóitól. (Hollandiában például bértrágyázásra szakosodott vállalkozók végzik a kijuttatás 90-95%-át. Gépeik folyamatosan intenzív terhelésnek vannak kitéve. Közvetlen tapasztalatom: az egyik bértrágyázó 12,5 m3-es tartálykocsijának féléves normája 55.000 m3! A magyarországi körülmények abban mutatnak hasonlóságot, hogy a nagyobb üzemméretek miatt a kijuttatási időszakban nagy mennyiségű hígtrágya kiszállítását kell biztosítani rövid idő alatt, és a szoros ütemterv miatt itt is alapvető igény az üzembiztonság.)
A tartálykocsik tartozékai a kijuttató adapterek. Ezek lehetnek:
1) Ütközőlapos szórófej. Alap adapter, mennyiségi szemléletű kijuttatáshoz. Tápanyag gazdálkodás szempontjából korszerűtlen.
2) Gyep injektor (vágótárcsás vagy csoroszlyás). Művelt gyepterületek trágyázásához. Hígtrágya befecskendezése a talajvágatokba, a gyepfelület háborgatása nélkül. Munkaszélesség 2,6-6,4 m. Tápanyag gazdálkodás szempontjából a legkorszerűbb.
3) Szántóföldi injektor. Szántóföldek trágyázásához. Hígtrágya kijuttatása sekély talajműveléssel, visszatakarással. Munkaszélesség 2,5-6 m. Tápanyag gazdálkodás szempontjából a legkorszerűbb.
4) Csőfüggönyös öntözőkonzol. Univerzális adapter. Talajháborgatás nélküli kijuttatás, közvetlenül a talajfelszínre. Vetés után, vegetációra is használható. Munkaszélesség 6-18 m. Tápanyag gazdálkodás szempontjából korszerű.
Befejezés
Remélem, hogy sikerült rávilágítanom néhány hasznos dologra, ami alapfeltétele a korszerű és jól működő trágyarendszereknek. Talán azt is sikerült érzékeltetnem, hogy a korszerű trágyatechnológiák nem csak a környezetvédelem, de a gazdálkodók javát is közvetlenül szolgálják.
Forrás: Agrárágazat
