Az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetében eltöltött 18 év életem legszebb idôszaka volt. Éjszakánként gyakran álmodom ma is arról,

Emlékeim nem fakulnak

Nem voltam boldog, hogy négyéves terepbotanikai („Fitocönológiai tanulmányok és vegetációtérképezés az Északi-Vértesben”) kutatómunka után ezentúl a botanikusok többsége által lenézett gyomnövénykutatással kell foglalkoznom. Vigaszt jelentett számomra, hogy fôállásban lehetek kutató. Meggyôztem magam arról, hogy a problémaorientált kutatómunka lehet olyan felemelô, mint a kíváncsiságorientált.

1977 ôszén álltam munkába az intézet Gyomnövénykutatási Osztályán, segédmunkatársi beosztásban. Új élet kezdôdött számomra. A beilleszkedés nem okozott gondot, mert az osztály két mértékadó személyisége, Szatala Ödön és Gimesi Antal, amiben tudtak, segítettek. Az osztály akkoriban még ôrizte Ubrizsy Gábor gyomtudománnyal kapcsolatos szellemi hagyatékát. Ubrizsy, akit alkotóereje teljében ragadott el a halál, nem csak kiváló terepbotanikus, hanem lelkes környezetvédô is volt.

A környezetvédelem számos veszélyeztetett pontján „állt ôrt”. Nagy mûgonddal megírt munkáit olvasva, a teljességre törekvô ember eszménye éled újra mûveiben. Azt gondoltam, hogy én is az ô általa idealizált kutatási vonal mentén fogok témát kapni. Nem így történt. Szatala Ödön osztályvezetô négyhónapos akklimatizációs idô után, a szántóföldi körülmények között sok nehézséget okozó Amaranthus és Chenopodium gyomfajok biológiájának kutatását jelölte ki számomra. Ezzel végleg eldôlt, hogy az elkövetkezô években terepbotanika helyett kísérletes biológiai kutatómunkát kell végeznem, ami más módszertani felkészültséget igényelt, mint a növénytársulások kutatása, amelyet el kellett sajátítanom.

Az intézetben a „tudomány volt mindannyiunk szerelme.” Intellektuális szenvedély hajtott bennünket. Mivel a kutatásban sokszoros a kudarcok száma a sikerhez képest, a tudományos eredményekért folytatott versengés kiélezett volt. Király Zoltán igazgatói kinevezése után igen magasra került a mérce. Kutatói kvalitásainkat eredményeink, színvonalas publikációink (az elit irodalom), és a hivatkozások száma alapján ítélték meg.

Emiatt gyakran kerültem olyan helyzetbe, mint az öregedô Arany: „Ha késôn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!” Az intézetben eltöltött évek során életfilozófiát is tanultam. Nevezetesen, ellenfeleinek rangjával becsüli az ember magát. A nagy buzgalommal végzett csírázásbiológiai- és ökológiai vizsgálatok után érdeklôdésem egyre inkább a herbicidrezisztencia-kutatás felé fordult. Irányváltásomat indokolta az, hogy a 80-as évek közepén a hazai kukorica-monokultúrákban elképesztô mértékben elszaporodtak az Amaranthus retroflexus és az Amaranthus chlorostachys mutáció útján létrejött atrazinrezisztens biotípusai, amelyek összeomlással  enyegették a monokultúrás kukoricatermesztést. Érdekünk volt, hogy a Növényvédelmi Kutatóintézet is részt vegyen ebben a gyakorlat számára rendkívül fontos kutatásban. A JATE Biofizikai tanszékével (személy szerint Lehoczky Endrével) közösen biokémiai és fiziológiai módszerek alkalmazásával kezdtük el ezt a kutatómunkát, melynek eredményeit magas „impact factorral” rendelkezô lapokban publikáltuk. E témakörrel kapcsolatos publikációink olvasottságát a rájuk kapott citációk nagy száma bizonyítja. Ezekbôl a kutatási eredményekbôl készült „Amaranthus és Chenopodium fajok gyomirtószer-ellenállóságának jellemzése” címû kandidátusi értekezésem is, melyet 1988-ban védtem meg. Lehoczky Endrével közös kutatásunk során 8 gyomfaj 16 biotípusában bizonyítottunk rezisztenciát. Közben egy új herbicidrezisztencia-típus, az „intermedier-rezisztencia” sajátosságait is feltártuk, és a magyarországi gyomflórában eddig ismeretlen, ugyancsak atrazinrezisztens biotípust produkáló új gyomfajt (Amaranthus bouchonii) fedeztünk fel. A 80-as évek végén Gimesi Antallal együtt arra az elhatározásra jutottunk, hogy érdemes lenne foglalkoznunk a természetes, növényi vegyületekre alapozott biológiai gyomszabályozás kidolgozásával. A gyomszabályozásra való alkalmazhatóság szempontjából 1986 és 1996 között 450 növényfaj extraktumának bioaktivitását ellenôriztük, három fokozatú, 10 tesztnövényes hatástani vizsgálatban.

Nagy energiát kellett fordítanunk arra, hogy ezt az irdatlan mennyiségû vizsgálatot elvégezhessük. A megvizsgált növényfajok számához képest viszonylag kevés (mindössze 50) hatóanyagnak volt kiemelkedô bioaktivitása, de ezek gyomirtó hatása a legjobb szintetikus herbicidekével volt azonos. A 90-es évek végén úgy látszott, hogy kutatómunkánk alapján új gyomszabályozási eljárás gyakorlati bevezetésére van esély, amely szántóföldön is alkalmazhatóvá tette volna ezeket az ígéretes vegyületeket. Ez nem következett be. Sovány vigasz számunkra hogy tudomásunk van arról, hogy néhány biokertészet elôszeretettel alkalmazza az általunk hozzáférhetôvé tett hatóanyagok némelyikét, fôként a Mentha fajokból készült kivonatokat.

A 90-es évek közepén azokon a területeken, ahol az ôszi búza gyomtalanítására éveken át folyamatosan szulfonilkarbamid hatóanyagú készítményeket alkalmaztak, erôsen csökkent a Cirsium arvense szerérzékenysége. Elôttünk állt a feladat, hogy feltárjuk a mezei aszatnál észlelt szenzitivitáscsökkenés mibenlétét. Megállapítottuk, hogy a szulfonilkarbamid-rezisztenciát sejtmaghoz kötött gének mutációja okozza. A rezisztenciajelleg szubdominánsan öröklôdik. Bizonyítottuk, hogy a szenzitivitáscsökkenés nem alkati sajátosságok eredménye, hanem rezisztens biotípusok (var. horridum és var. vestitum) megjelenésének következménye. A szulfonilkarbamidrezisztencia mechanizmusának érdekessége, hogy a kiszelektálódott biotípusokban módosult az ALS (acetolaktát-szintetáz) enzim, de nem szûnt meg funkcionálni, bár ez a C. arvense esetében elég alacsony szintû.

Kazinczy szava: „Árkádiában éltem én is.” Számomra a Növényvédelmi Kutatóintézet jelentette „Árkádiát”, ahol olyan kiváló tudósok társaságában dolgozhattam, akik tudásukkal rendkívüli tekintélyt vívtak ki maguknak. Ôk lettek a példaképeim. Illik ide József Attila gondolata: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Hálás vagyok a sorsnak, hogy az intézetbe vezérelt, ahol azt csinálhattam, amihez kedvem, képességem és ambícióm volt. Érdemeim elismerésének tekintem, hogy egy idôben (1990–1996) kaptam tudományos osztályvezetôi és ügyvezetô igazgatóhelyettesi kinevezést. Meggyôzôdésem, ha nem a Növényvédelmi Kutatóintézetbe sodor az élet, sohasem lett volna belôlem az MTA doktora. Zárszó gyanánt álljon itt Vajda János strófája: „Mit lelkem eddig félve sejtett; Elôttem áll a nagy
titok; Hogy csak az hal meg, ami nem lett. S az él örökké, ami volt.”

Martonvásár, 2005. október

Solymosi Péter
az MTA doktora

Növényvédelem 41 (12), 2005