Az Identifikációs Csoportba álláshelyet adott a Növényvédelmi Szolgálat, az Erdészeti Fôigazgatóság és a Növényvédelmi Kutató Intézet. Helyet és fônököt a Természettudományi Múzeum Állattára adott. A fônök Kovács Lajos volt, a hatvanas évek legjobb lepkésze.
Én a Növényvédelmi Kutató Intézet álláshelyére kerültem, az Intézet Állattani Osztályának munkatársa lettem. Jelentkeztem Szelényi Gusztáv osztályvezetônél, mondván én lettem a Csoport új tagja. Guszti bácsi valamelyest ismert, tudta ki vagyok, rögtön megtisztelt azzal, felszólított tegezzem. Én természetesen jól ismertem ôt, mivel a Rovartani Társaságba gyerekkorom óta jártam, tudtam ô az, aki Balogh Jánossal a cönológiai vitákat folytatja.
Ettôl kezdve havonta egyszer a Baross utcából feljártam a Herman Ottó útra, az Állattani Osztály osztályértekezleteire. Fokozatosan tudatosodott bennem, hogy hova, kik közé vetett jósorsom. Guszti bácsin kívül hallgathattam Jermy Tibort, Nagy Barnabást, Reichart Gábort, Sáringer Gyulát, Szalay-Marzsó Lászlót, Deseô Katalint, Márk Gergelynét. A késôbbiek során az Osztály munkatársai lettek: Kozár Ferenc, Szôcs Gábor, Tóth Miklós, Bodor János, Vojnits András, Szentkirályi Ferenc, majd a Manninger G. Adolf által vezetett Védekezéstechnikai Osztályról – melynek egy idôben én is munkatársa voltam –, annak megszûnésekor Erdélyi Csaba, Rácz Vera és késôbb Balázs Klára.
Ennyit a személyekrôl. Úgy érzem, le kellett írnom a névsort, hogy tudatosítani lehessen az Osztály szellemét, szinvonalát. Irodalmi munkássága mindenkinek megmarad, a kézikönyveket megôrzik a könyvtárak, a cikkekben közölt eredményeket pedig idézik.
Három évig – 1963–1965 között – voltam az Identifikációs Csoport tagja, majd Manninger G. Adolf osztályára kerültem. Nem sokkal késôbb – amikor Dolfi bácsi Keszthelyre ment – az Állattani Osztály munkatársa lettem, és kisebb megszakításokkal itt dolgoztam egészen 1987-ig. Közben 1973–1975-ig Kubában, majd 1984-ben Mexikóban voltam. Kubában a munkavállaló feleségem, Visnyovszky Éva volt. Megismerkedésünket szintén az Intézetnek köszönhetem.
Mexikóban a magyar-mexikói kukoricaprogramban vettem részt, amely a tervezettnél hamarabb befejezôdött, így munkásságomat ismét az Állattani Osztályon folytathattam.
1987 újra döntô év volt az életemben. Az Intézet igazgatója, Király Zoltán akadémikus egy hétfôi napon telefonon megkérdezte, vállalom-e a Kertészeti Egyetemen az újjáalakult Rovartani Tanszék vezetését. Sürgôs választ kért, de mint mondta, a válasz lehetôleg igen legyen, mert ô a rektorral ezt már megbeszélte.
Bár nehezen hagytam el az Állattani Osztályt, az új feladatot kihívásnak tekintettem. Így lettem a Rovartani Tanszék tanszékvezetô egyetemi docense, majd 1991-tôl egyetemi tanára. Hamarosan megszerettem az oktatást, és a hallgatók is megszerettek. Nem részletezem tanszéki munkáimat, az oktatáson kívül – bár a korábbiaknál jóval kisebb mértékben – a kutatásban is részt vettem. Mivel 2006-ban betöltöm hetvenedik évemet – 2005 szeptemberétôl nyugdíjas vagyok –, ez év végén át kell adnom helyemet. Jellemzô az intézeti légkörre, hogy ezek után, amikor megkérdeztem az Állattani Osztály vezetôjét, Szôcs Gábort, hogy nem tudna-e nekem az osztályon helyet adni, válasza az volt, ha az igazgató hozzájárul, akkor nincs akadálya. Kérdésemre Kômíves Tamás ennyit mondott: szeretettel várunk.
Életem jelentôs szakaszának meghatározója az Intézet, illetve ennek Állattani Osztálya volt.
A munkatársak nagyobb részével máig közelebbi vagy távolabbi baráti kapcsolatban vagyok. Biztos vagyok abban, ha a sors 1963-ban nem nyit nekem kaput az Intézet felé, az életem nemcsak másképpen alakul, de valószínûleg szegényebb is lennék.
Budapest, 2005 november
Mészáros Zoltán
egyetemi tanár
Növényvédelem 41 (12), 2005
Forrás: Növényvédelem
