Imponáló volt a szervezet teljes politikai semlegessége. Ennek következtében elkerültük a mai átpolitizálódott szakmai és civil szervezeteknek azt a látogatottságtaszító jellemvonását, hogy a „vitának” csak elôadói oldala van.
A társaság, a magyar agrárium, mint nemzetgazdasági nagyrendszer, anarchikus lerombolásának legmélyebb szakaszában alakult.
Megszervezésének ötlete dr. Seprôs Imrétôl származik. Indítéka azonban, éppen úgy, mint a tagság fogadóképessége, az ijedelem közeli aggódás volt, amelyet az agrárkemizálási hálózat, mint az agrárágazat, talán leginkább rendszerelméleti megfelelést követelô szervezeti alrendszerének, elképzelés, és felelôsség érzet nélküli szétrombolása keltett.
Kétségeink sajnos szándékaink ellenére beigazolódtak.
A kemizálás ugyanis, nem csak egyszerû technológiai ágazat. A különleges munkavédelmi követelmények, a feladatának fô célját képezô
közvetett társadalmi hatású járványok, egyéni feladatot meghaladó megelôzése és elhárítása, a mérgekkel való tömeges felületi kezelés – legtöbbször más egészségügyi szindrómákkal összemosódó – hatása és sokszor végzetes természet- és környezetvédelmi következményei, csak rövid ideig tûrik katasztrófák nélkül, a felelôsségek, rendszerelv-ellenes összekavarását, és a társadalmi felelôsség elkenését. Fôleg, ha ezeket, légi kezeléssel még fokozzuk. Ez a terület, az ágazaton belül legkevésbé tûri a profitmaximalizálás
céljának alárendelt egyéni érdek uralmát.
Ma, ez a helyzet. 1993–1994 táján, éppen ennek szökôárszerû térfoglalását láttuk. A korábban társadalmi felelôsségnek megfelelô szervezet romjainak vákuumába ellenállhatatlan aktivitással nyomult a szabad, lehetôleg monopol piacra törekvô globális tôke. Elsô dolga volt felszámolni a társadalmilag legalább ellenôrizhetô hazai forgalmazást.
Minden, addig gyártmányokkal piacon lévô cég, közvetlen forgalmazó kirendeltségek létrehozásával, tömegesen rezidenssé, vagy drillérré változtatta, a korábban állami vagy termelôi érdekszférában és függésben tevékenykedô szakmérnöki kart. Ezzel és a szakmédia hirdetésfüggôvé, az alkalmazott kutatás megrendelésfüggôvé tételével, az árutermelô gazdaságok szaktanácsadását marketinggé, az ôstermelôkét és házikertmûvelôkét reklámmá degradálták.
Egyben piaci és egyéni érdekeltségi eszközökkel elkezdték, a hazai gyártás „privatizálását”.
Mivel a kemikáliák természete miatt marketingbemutatókra is szükség volt, a pénz nélkül maradó alkalmazott és egyetemi kutatók, bérvizsgálatokra kényszerültek. Ezért a nem vegyipari jellegû K+F feladatok háttérbe szorultak Olyan szakmai közéletben, amelyben gyakorlatilag minden rendezvényt, még a hatóságiak zömét is, a globális vállalatok rezidensei finanszíroztak, megkezdôdött a növényvédelem és agrárkemizálás mint önálló tudományágazat korszakos lemaradása. Vagyis a biológiai, biotechnikai, molekuláris biológiai, géntechnológiai, energetikai, biofizikai fázis kutatása és fejlesztése, e tudománycsoportról levált, és a fôtémák perifériájává alakult. Vagyis nem a növényvédelmi tudománynak, K+F-nek és oktatásnak lett biotechnológiai fázisa, hanem a biotechnológiának alakult növényvédelmi járuléka.
Ennek megfelelôen a növényvédelmi, pl. géntechnika fô iránya nem a károsítók identifikálása és növényvédelmi célú génmódosítása lett, hanem a termesztett és a közvetlen emberi fogyasztásra kerülô növények toxin, vagy repellens stb. anyagok szintézisére, vagyis kémiai önvédelemre történô átalakítása, mindezek várható következményeivel együtt. Ez a szaktudomány történelmi és stratégiai hibája. Következményeként a törtetô társtudományi oldalról akadémiai szekcióülésen máris elhangzott, hogy a növényvédelem nem tudomány többé.
Ezt erôsíti, hogy a két évtizeddel ezelôtt, még a FAO és UNIDO modellszervezetének kikiáltott magyar növényvédelmi szervezet több mint egy évtizede, vagyoni és hatásköri kannibalizmus jelleggel dolgozik. Felügyeleti létszámában régen a kritikus létszám, vagyis a felderítéshez (megtaláláshoz) szükséges, területegységre esô mintavételi képesség alá került.Termelést szolgáló szaktanácsadási és járványmegelôzési funkcióit leadta, és az adminisztratív hatósági feladatokra korlátozta. Beteges fantazmagória ugyanis, hogy a vizsgálatokban egyedül valódi ínformációkat hordozó mintát „laptoppal lehet helyettesíteni”. Még elképesztôbb, hogy miközben majdnem húszmilliárd Ft. EU támogatást, mindössze három évig végzendô feladatra, a világon még nem látott „korszerûségû” határállomások és kihasználhatatlan üvegházak építésére pazarolta, még a hatásos mûködésre képtelen létszámot is, újabb, teljes megyei állomási telephelyek elkótyavetyélése árán képes, ideig-óráig fenntartani. De mi lesz, ha az államéhoz hasonlóan, elfogy az általunk, vérünkbôl felépített vagyon?
A magyar növényvédelem a Fekete Sereg sorsára jut, mert stratégiai célt tévesztett. A termelés önmegtartó, alternatív K+F-re kényszerítô szolgálata helyett, a termelés hatósági uralmának, könnyebbnek és elegánsabbnak tûnô, de végzetes, mert szakmai fejlesztést lebénító, korszakos lemaradáshoz és kirekesztôdéshez vezetô útját választotta. Szabad lehetôséget teremtve a globális tôkével összefonódott uralkodó technokrata agrárlobbi, kontroll nélküli, monopol piac kiépítésére irányuló törekvéseinek.
Az agrokémiai terület közvetett társadalmi veszélye, fajlagosan kisebb a növényvédelemnél.
Így szakmai globalizálódása az agrárgépészetéhez hasonló gyorsaságával és akadálytalanságával történt, a kutatás és K+F és vele az oktatás marketing célú átalakításával együtt.
Ennek megfelelôen megnôtt a „bemutató” és „modell” vizsgálatok száma, jelentôsen fejlôdött, a természetüknél fogva globális kézbe kerülô labor mûszerek technikai szintje (és ára).
Ugyanakkor agrokémiai szinten maradt a mintaelôkészítés és extrakció, de jelentôsen megnôtt, mûszeres vizsgálatának, Mendelejev-táblázat szerinti szélessége (variabilitása). Vagyis a fejlesztés „a Gyomorégés? Sipszóda!” elvû, iparszerû felfogás által determinált. A szakma minden lépcsôje az ipari és forgalmazási rezidensi rendszer függôségébe került, és a vizsgálatoknak, minél nagyobb arányban, a profitmaximalizálást kellett alátámasztania. Ezért a politikai gazdaságtanná sorvadt agrárökonómiához hasonlóan, itt sem vált megrendelôi követelménnyé az alapvetô fogalmak tudományos tisztázása, és még annál is kevésbé a növénytermelési rendszerre ható erôforrások hatásdominanciájának meghatározása. A rendszerelmélet ilyen irányú érvényesülése ugyanis beszûkítette volna a vizsgálatok forgalmazási hasznosságának arányát. A kísérletek eredményeinek bemutatásakor, legtöbbször „elfelejtik”, hogy a tápanyag- utánpótlásnak a humán tényezôkön kívül, van a kemizálásnál két nagyobb hatású faktora:
Elsô a klíma (csapadék, levegô-páratartalom és hôingadozás, illetve a korai és késôi fagy). Második a talajminôség. Amit külsô kutatások által igazoltan, sokkal dominánsabban meghatároz a talajban mint fizkolloidális rendszerben mûködô biológiai struktúra aránya és intenzitása, mint a kémiailag mért „tápanyag”-elemek mennyisége vagy bevitt dózisa. Ezek elkenése igen nagy teret enged az eredmények célirányos alakításának.
Figyelemre méltó, hogy az energiaválság nyomására komplikáltabb, ezért drágább „mûtrágya takarékos” rendszerek kidolgozásakor, még a táblán belüli talajváltozásokat is felfedezik. Itt azonban, a klimatikus tényezôk elsôdleges hatását hagyják figyelmen kívül. Elhallgatják, hogy e méregdrága technikát, Izrael és USA öntözött területeire dogozták ki. A rendszerelvûen gondolkodó szakemberben törvényszerûen felmerül a kérdés: ha a K+F urai észre veszik a táblán belüli, mikroerôforrás-differenciák gazdasági jelentôségét, miért nem jutnak el a mind a két elsôdleges rendszerhatékonysági tényezô együtthatása által determinált, termôtáji struktúrák és technológia-rendszerek nagyságrendekkel nagyobb gazdasági hatásáig. Az ükapjuk egészséges paraszti ösztönével ezt már felismerte.
A válasz egyszerû: azért, mert ez differenciálná a fajta- és eszközpiacot, és ezzel jelentôsen növelné a globális vállalat fajlagos forgalmitôke-igényét és csökkentené profit arányát. Éljen az „objektív” tudomány, a „termelôcentrikus kormányzat”, és az „okos” érdekvédelem. A globális tôke uralkodik.
Mindezek következtében, a mai óriási vizsgálati szám ellenére, az okszerû szaktanácsadás legmegbízhatóbb alapját, a hosszú távu tartamkísérletek eredményei képezik. Ezeknél ugyan csak a bevitt és növények által felvett kationok mennyiségét és felvételi kölcsönhatását vizsgálják, de a terméseredmények sokéves átlaga, a klimatikus befolyásoltságot és a talajbiológiai folyamatok átlagos dinamikáját is asszimilálják.
Hiba azonban, hogy a talaj biológiai folyamatait, illetve azok strukturális befolyásolhatóságát mint tápanyagképzési folyamatot fekete dobozként kezeli.
Az elektronikus feldolgozás többtényezôs rendszer ábrázolására képes korában, az agrárkemizálásban, ismételt kritikáink ellenére sem vált szakmai igénnyé, a vizsgálati eredmények, legalább csapadék talajminôség technológia nanogramokkal történô bemutatása. Hasonló a helyzet a növényvédelmi és agrokémiai technológiák árával és az alternatív költség elemzésével.
Piacgazdaságban! A mai agrárkemizálási felépítmény rendszer a termelôt befolyásolja, de a profitot szolgálja. Ez irányú, görcsös törekvésében azonban, tudományági szempontból is korszakváltást kikényszerítô válság felé halad.
Technikai, diszciplináris és rendszerelméleti szempontból egyaránt.
Technikailag végzetszerûen paradigmaváltásra kényszeríti, a fosszilis energia árnövekedéssel és szállítási költséggel szembenô közvetlen agrártámogatások, WTO nyomással is gyorsított csökkenése, ezzel a tömegtermék piaci verseny növekedése. Eredményeként, az árak még erôsebb, tôzsde jellegû manipulácója. Tetézi ezeket a természetvédelmi és minôségi ellenôrzés várható nyomása, a tömegtermelô ágazatok állandó tôkehiányáról nem is beszélve.
Diszciplinárisan, a növényvédelemhez hasonlóan, a társtudományok veszik át az alternatív elméleti és K+F feladatokat. A talaj-biogenetikai, talaj-mikrobiológiai, és növénytáplálkozás-fiziológiai területen, már is többet tud nála, az Ûrkutatási talajtan. Szaprofiton-enzimkémiai területen ugyanígy, a környezetipar és a vele összeömlô enzimkémiai géntechnológia. Társtudományok tisztázzák, hogy mit hogyan vesz fel a növény.
Mert ma nem tudjuk. Aki tagadja, mondja meg, hogyan veszi fel az etilénmolekulát, ciklikus klórozott szénhidrogéneket, komplikált triazin-, imidazol-, szénhidrát- stb. molekulákat, és ami a jövô növénytáplálásának kulcskérdése, felveszi-e az ammóniamolekulát. Egyáltalán, adjon választ, mivé bontsa le az enzimkémia, a mérhetetlen tömegû társadalmi biológiai hulladéktömeget ahhoz, hogy a növény által minél kisebb biológiai energiával felvehetô legyen.
A rendszerelvû folyamatok koordinációs centrumát, idôlegesen lehet deformálni, egy fô rendszertényezô (pl. technikai erôforrások) inaxiális pontjáról. Ebben az esetben azonban, excentrikus irányban változnak az erôvonalak, miközben bizonygatni kell, hogy kör alakúak.
Ezért a törekvések iránya, és az eredményeként kialakuló tézisek hamisak lesznek. A tézisek eredményeként ilyenné válnak a következô kiindulópontok és a szakmai öltözetbe bujtatott információk, amelyek ismeretekké dagadnak.
A szaknyelvet tömegesen hígitják fel a határozatlan értelmû kategórák. Ezek a szemlélet részévé válva akár sajátos ismeretkorszakká kövesedhetnek.
Sorsdöntô bajuk azonban, hogy az egészséges logika számára disszonánsak. Ellentmondásra irritálnak. Deformáltságuk miatt, az állítások objektív módon nem bizonyíthatóak. Ezért ha tudják, elnyomják a vitát, ha nem, akkor taktikázással elkerülik. Ezért az információt ellenôrzésük alatt tarják és szelektálják.(Éljen a szakmai sajtószabadság! Ha van pénze!)
Ha kicsúszik a kezükbôl, az áramlását bénítják le. A szóbeli „fórumokat” elôadói oldalúvá változtatják, a „vitatkozókat” kirekesztik. Csak a híveikkel és zsoldosaikkal folytatnak „dialógust”
Ennek hatására azonban érdektelenné válnak a rendezvények, kiürülnek a társadalmi szakmai egyesületek épületei, haldoklik az egyesületi élet. Álinformációkkal hígulnak a szakismeretek, áltudománnyá válnak a szakágak.
A végkifejlet: deformálódnak az eredmények. Ennek megfelelôen deformálódnak az üzemi döntések. A globális tôke önmagához centrifugálja a jövedelmet. Az értékteremtô, a rendszerhordozó termelés elnyomorodik. Törvényszerû válságba omlik. Ekkor a termelô tömegek fenyegetettsége válik rendszerkorrigáló energiává.
Következésképpen: csak a társadalmi és szakmai termelôi önvédelemnek van változást hordozó értelme. A vazallus jellegû egyesületi életnek csak zsoldja van, hatása, mint a díszleté. Ôszig meg kell gondolnunk, mit kezdjünk magunkkal, ha e történelmi helyzetben, valódi értéket akarunk képviselni. Ez a legfôbb tanulság.
Nagy Bálint
a Társaság elnöke
Növényvédelem 9 (41), 2005
Forrás: Növényvédelem
