Súlyos fertőzés esetén a csíranövények elpusztulnak, de jellegzetes tünet a napraforgó törpülése és ellevelesedése is. A kórokozó az idősebb növények alsó levelein tipikus peronoszpóra tüneteket mutat (a levél színén olajfolt, a fonákon fehér színű penészgyep). Rezisztens hibridek termesztésével a kórokozó jelentősége nagymértékben csökken, azonban az újabb rasszok megjelenése megnehezíti a rezisztencia nemesítést. A betegség elleni védelem másik módja a kaszatcsávázás, szisztemikus hatású gombaölő szerrel, melyet a vetőmag előállító üzemekben központilag végeznek. Fontos az 5-6 éves vetésváltás betartása és az árvakelések megsemmisítése.
A napraforgót támadó rovarok – a napraforgó védelme
A napraforgót a talajlakó kártevők (drótférgek, pajorok) nagymértékben károsíthatják. Kelés időszakában a fekete barkó és a hegyesfarú barkó rághatja meg a szikleveleket elsősorban száraz meleg tavaszokon. A rágcsálók közül a mezei nyúl és a mezei pocok okozhat tarrágásával nagy károkat. A poloskák közül a lucernapoloska okozhat szívogatásával nagyobb szemveszteséget.
A molyhos mezeipoloska Magyarországon mindenhol előfordul, napraforgón az egész tenyészidőszakban károsíthatja a leveleket, szárat, virágzatot és a termést. A napraforgó kelése után a csíranövények és a fiatal napraforgótövek levelei deformálódnak. A nőstény egyedek a tojások lerakása előtt tojócsövükkel hosszanti sebet ejtenek a száron és a levélnyélen. Ezeken a sebeken szövetburjánzások keletkezhetnek. A bimbókezdemények közepén is szívogatnak, az érés első fázisában lévő kaszatok a szúrás nyomán léhák lesznek, későbbiekben csökken az ezerszemtömeg és az olajtartalom.
A sárga szilva-levéltetű rendszeresen, jelentős mértékben károsítja a napraforgót. A megtámadott levelek besodródnak, megkeményednek, idő előtt lehullanak. A hajtás torzul, növekedése megáll. Nyár végén második, jelentős népessége alakul ki, főleg a napraforgón. A június végén beköszöntő nagy meleg hatására gyakran erőteljes levéltetű fertőzöttség észlelhető a korábban vetett állományokban.
Ellenük a preventíven alkalmazott gombaölőszeres védekezéssel egymenetben kijuttatott felszívódó rovarölő szerekkel eredményesen védekezhetünk. A szívókártevők közül június végén megjelentek a poloskák is, melyek a csillagbimbós állapottól kezdődően a növény legzsengébb részein – így elsősorban a tányérkezdeményen – szívogathatnak. Amennyiben e két említett kártevő ellen védekezés szükségessé válik már virágzó állományban, a tányérbetegségek elleni védelemmel együtt, a méhkímélő technológia előírásait szigorúan be kell tartani.
A 2006. év egyik jelentős problémája volt egyes termőterületeken a napraforgó korai fejlődési szakaszában a mezei nyúl által okozott rágás. Elsősorban a lucernával szomszédos állományokban, táblákon a vetett terület akár 40-50%-án is tarrágást okoztak. A kártétel ideje a kultúrnövény szik-kétleveles állapota, ilyenkor a tenyészőcsúcs és a sziklevelek elfogyasztásával a növény végzetes pusztulását okozza. Sok esetben a rágás teljesen a talaj szintjéig megtörténik, az elszáradt csonk így a talaj felszínén szabad szemmel alig látható, csak a tőhiány a felületesen látható kár. Mindemellett a tarrágott részeken a növény árnyékoló hatása csökken, ezáltal a gyomosodás mértéke is jelentősen megnő ezekben az állományokban.
A gyomnövényzet összetételét nagymértékben meghatározza a vetés ideje, ugyanis a vetőágy-előkészítés talajmunkáival egyidejűleg elpusztítjuk a korábban kicsírázott gyomnövényeket. Minél korábbi a vetés, annál kevesebb gyomot tudunk a talajmunkákkal elpusztítani.
Legnagyobb tömegben a T3-as és a T4-es életformacsoportba tartozó egy- és kétszikű fajok fordulnak elő. Az előbbi csoportból a vadrepce és a repcsényretek, az utóbbiból a muharfajok, a kakaslábfű, a pirók ujjasmuhar, a disznóparéjfélék, a libatopfélék, és a keserűfűfajok találhatók meg tömegesen. Az évelők sorában a G1 csoportba tartozó fenyércirok, valamint a G3 életformájú apró szulák és a mezei aszat okozhat gondot.
A napraforgóban a veszélyes, nehezen irtható fajok különösen nagy gondot okoznak, ezek közül is kiemelkedik a parlagfű, melynek visszaszorítása széleskörű szakértelmet és gyakorlati tapasztalatot igényel. A nehéz irthatóságot az okozza, hogy ez a gyom melegigényes, így csak késő tavasszal kel, amikor a preemegens készítmények már hatásukat vesztik. Mindemellett képesek mélyről is csírázni. Itt kell megemlíteni a csattanó maszlagot és a vadkendert. Egyes területeken az olasz szerbtövis és a selyemmályva okozhat nagy problémát az előzőekben említett okok miatt.
Forrás: Agrárágazat
