Visszatekintve 48 éves tudományos-oktatási pályafutásomra – amelybôl az elsô legfontosabb két évet a budapesti Növényvédel

A Herman úti szellem: Valóság és misztérium

Herman Ottó természettudós, polihisztor javaslatára – mint ismert – 1880-ban Országos Phylloxera Kísérleti Állomás alakult. Ebbôl jött létre a Magyar Királyi Rovartani Állomás (1890), a Növényélet- és Kórtani Állomás (1906), a Növényvédelmi Kutató Intézet (1932), a Növényegészségügyi Intézet (1936), majd az újjászervezett Növényvédelmi Kutató Intézet (1950), valamint az MTA Növényvédelmi Kutató Intézete (1981). Az intézetek kezdettôl fogva mindig a világ élvonalába tartoztak. Annak a kérdésnek a feltevése, hogy mi a titka a Növényvédelmi Kutatóintézet sikereinek, nem új keletû, de a végleges válasz még nem született meg.

Úgy gondolom, hogy a mai MTA Növényvédelmi Kutatóintézete legrégebbi, 125 évvel ezelôtti jogelôdjének megszületésében olyan károsítók (szôlôfiloxéra, szôlôlisztharmat, burgonyavész) európai és hazai fellépése játszott fontos szerepet, amelyek gazdasági kényszerhelyzetet teremtettek, és szükségessé tették a termesztett növényeket fenyegetô kártevôk és kórokozók vizsgálatát, és az ellenük való védekezési módszerek kidolgozását.

Az akkori tudománypártoló, progresszív gondolkodású államnak, a jelentôs nemzetközi hírnevet szerzett vezetô tudósoknak és a lelkes tudós generációknak köszönhetô, hogy az intézet jogelôdjei és a mai MTA Növényvédelmi Kutatóintézete is olyan tudományos evolúción ment át, amely mind a mai napig az intézeteket, az intézetet a nemzetközi élvonalban tudta tartani. Az intézet fennmaradásában, sikeressé válásában – kezdettôl fogva – igen fontos szerepet játszott kiemelkedô nemzetközi kapcsolatrendszere, amely lehetôvé tette a világban elért eredmények korai megismerését, az intézet tudományos szerepének más intézetekkel való összehasonlíthatóságát. Az intézet azért is szerzett magának nemzetközi elismerést, mert fontos feladatának tekintette, hogy kutatói megismerhessék a világ vezetô, tudományos intézeteit, egyetemeit, kutatóit és oktatóit, és olyan nyílt és befogadó intézetté váljék, amely kapuját tágra nyitja a világból érkezô tudósok számára is.

Azt gondolom, hogy az intézet sikertörténetéhez tartozik az is, hogy a gyakorlatban felmerülô növényvédelmi problémák megoldására helyezte a fô súlyt, miközben a tudomány legújabb ismereteivel, legmodernebb eszközeivel és módszereivel megteremtette azok vizsgálatának tudományos alapjait. Egy sikeres, tudományos intézet létrejöttét és fennmaradását azonban nem csak a külsô körülmények, hanem vezetôi, kutatói is meghatározzák. Ezért érdemes azt a kérdést is feltenni, hogy mi kell általában egy sikeres kutatói életpályához?

Nem szeretnék általánosítani, de saját tapasztalataimat, életérzésemet kifejezve azt gondolom, hogy négy szempontnak feltétlen teljesülnie kell: szerencse, inspiráció, eltökéltség és alázat.

A szerencse vagy isteni kegyelem engem akkor ért, amikor az 1956-os szabadságharcot, mint szerencsésen túlélô, végzôs egyetemi hallgatót a Növényvédelmi Kutató Intézet Laboratóriuma (Keszthely) a Keszthelyi Délnyugat-Dunántúli Mezôgazdasági Kísérleti Intézetbôl befogadott vendégkutatónak, majd amikor 1960-ban az oktatási-kutatási intézménybôl áthelyeztek a budapesti Növényvédelmi Kutató Intézetbe. A Növényvédelmi Kutató Intézet Laboratóriuma Keszthelyen új, korszerûen berendezett dolgozószobával, 125 m2-es modern virológiai üvegházzal, fotószobával, vendégszobával, termosztátkamrákkal – a kutatómunkához szükséges kivételes szerencsével – ajándékozott meg.

Az inspirációt azoktól a kiváló, nemzetközileg elismert, tiszteletre méltó vezetôimtôl, kutatóktól és barátaimtól kaptam, akiknek intézeti pályafutása, emberi magatartása példamutató volt.

Az eltökéltséghez az az értelmes cél vezetett, amelynek kijelölésében – fôleg kezdetben – az intézeti vezetôk és munkatársaim segítettek, és nem utolsósorban az, hogy a nehéz napokban is mellettem érezhettem ôket.

Az alázat – mint negyedik szempont – azért fontos, hogy a tudomány törvényszerûségeit és az élô természetet vizsgáló kutató saját személyének jelentôségét és jelentéktelenségét egyaránt fel tudja ismerni, és fel tudja mérni.

Véleményem szerint tudománypártoló és segítô államot, a nagy tekintélyû vezetôket, a lelkes tudósokat, a széles alapokon nyugvó nemzetközi kapcsolatrendszert, a gyakorlati és tudományos problémák korai felismerését és megoldóképességét, a szerencsét, az inspirációt, az eltökéltséget és az alázatot tekintem fontos szempontoknak egy olyan szellem kibontakozási feltételeinek, mint amilyenre a Herman Ottó út (Növényvédelmi Kutató Intézet) predesztinálva volt.

A Növényvédelmi Kutató Intézet Herman Ottó úti szellemét és Laboratóriumának keszthelyi szellemét a kiválóságok szelleme, mûveltsége és erkölcsi példamutatása határozta meg. Ez jelentette egy intézet belsô tartalmát, lényegét és kisugárzását. Tudományos alkotószelleme egy olyan képzeletbeli és mégis valóságos világot tudott – a nehéz években is – teremteni, amelynek lényege a tudomány szeretetében, az emberbaráti szeretetben és az egymás iránti szakmai segítségnyújtásban nyilvánult meg. Azért is válhatott kiemelkedôvé, mert a szellemi értékeket megfelelôen méltányolta, mert diktatúra- és politikamentes volt, és nem utolsósorban azért, mert nem lepték el a karrieristák.

Falai között tülekedésmentes baráti közösség volt, amely – a nehéz években is – meg tudta ôrizni szellemi szabadságát.
Tudományos pályafutásom elsô 21 éve (1957–1978) a Növényvédelmi Kutató Intézetben és Laboratóriumában meghatározó volt számomra, ma is ez adja életem legjobb idôben szerzett legjobb tapasztalatait: a tudomány szeretetét, a tudomány szolgálatát és a jó emberbaráti kapcsolatok fontosságát.

Még ma is fájdalom tölti el szívemet, amikor 1977. december 31-én, legszebb emlékekkel és eredményekkel teli két évtized után a Növényvédelmi Kutató Intézet Laboratóriuma Keszthelyen örökre bezárta kapuit. A Laboratórium két évtizedes történetének hiteles feldolgozását átolvasva (cf. Növényvédelem 38: 423–450, 2002) viszont jól esô érzéssel töltenek el az alábbi sorok: „... a Laboratóriumban elért kutatási eredmények igazi paradigmaváltást jelentettek a XX. század második felében végzett növényvédelmi entomológiai és virológiai kutatások terén.”

Megelégedettséggel tölt el az is, hogy a keszthelyi egyetem Növényvédelmi Intézetébe történt áthelyezésem idôpontját (1978. január 1.) követôen tevékeny szerepet játszhattam az egyetem Növényvédelmi Intézete és az MTA Növényvédelmi Kutatóintézete (Budapest) közötti jó szakmai és emberi kapcsolatok továbbfejlesztésében és ápolásában. Talán legnagyobb szerepem az volt, hogy magammal hoztam a Herman Ottó úti szellemet. Az a személyes ars poetica, amely az egyetemi oktatás és kutatás kölcsönös fontosságának nélkülözhetetlenségét és egyetemes színvonalának emelését tekintette legfontosabb feladatának, az egyetemi és intézeti munkatársak együttmûködésével az elmúlt években megteremtette az egyetemi növényorvosképzést, létre hozta az elsô agráregyetemi Növényvirológiai Laboratóriumot, és akadémiai támogatással az elsô egyetemi (tanszéki) Növényvirológiai Kutatócsoportot.

Az összetartozás jó érzését fejezi ki az is, hogy kezdeményezésemre az egyetem Növényvédelmi Intézete és az MTA Növényvédelmi Kutatóintézete 1992. december 18-án Oktatási-kutatási Szövetséget kötött, és 1994. december 19-én létrejött a MTA Növényvédelmi Kutatóintézete kihelyezett Tanszéke az egyetem Növényvédelmi Intézetében. A két intézmény mind a mai napig eredményesen együttmûködik a kutatási-oktatási-továbbképzési feladatokban, a doktor- (PhD) képzésben és az egyetemi habilitációban. Az egyetem Növényvédelmi Intézetének óévbúcsúztatóján 2000. december 18-án a MTA Növényvédelmi Kutatóintézete vezetôi Vendégkönyvünkbe a következôket írták: „Kapcsolatunk az új évezredben is folytatódott! Sok értékes szakmai és személyes érintkezésre került sor az elôzô ’évezredben’ is közöttünk. Biztosra vesszük, hogy a tradíció tovább folytatódik nem csak a 2001. évben, hanem még sok éven át; mindannyiunk örömére!”

Befejezésül föl kell tennem a kérdést, hogy mit adtam én annak a Növényvédelmi Kutató Intézetnek, amelytôl oly sokat kaptam? Ennek a megítélése azonban nem rám tartozik, de ragaszkodásom és együvé tartozásom talán legjobb kifejezése az, hogy hûségesen ápolom azt a szellemet, amit az intézettôl kaptam, és amely életpályámon elkísért. A hûségen – amely csak formális jellemzôje a személyiségnek és tetteinek – közös ügyünk tartalmát és értékét tekintem, amely egy kutató életében mindenekelôtt abban nyilvánul meg, hogy ôrzôje-e és folytatója-e alma matere nagyszerû hagyományainak, és tudományos tevékenységével hagyott-e jelet vagy alkotott-e maradandót. Amikor az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének Könyvtárában 14 kötetben, 8662 oldal terjedelemben elhelyeztem 1958–2004. évek között megjelent publikációimat, akkor a fentiekre gondoltam, és jelet szerettem volna hagyni az utókor számára, hogy egykoron én is a Herman Ottó úti szellemhez tartoztam.

A holtak, az élôk és a tanítványok szelleme éljen sokáig, hogy a nagy titok, a „Herman Ottó úti szellem” tovább sugározzon.

Keszthely, 2005. október

Horváth József
az MTA rendes tagja

Növényvédelem 41 (12), 2005