Termelésarányos, négyfázisú takarmányozás
„A tehenet a száján át fejik”
Ezt azért mondják, mert - amennyiben a genetikai képességek adottak - a tejtermelés a takarmányozástól függ, s a leggyakoribb, tejtermelést is befolyásoló anyagforgalmi zavarok is közvetve vagy közvetlenül a takarmányozásra vezethetők vissza.
A tehenészet a mezőgazdaság „nehézipara”.
Itt a legnagyobb a fizikai igénybevétel, ide kell a legtöbb szakismeret és lelkiismeretesség, ha valaki jó eredményt akar elérni, folyamatosan, éjjel-nappal, hétköznap-ünnepnap szinte együtt kell lakni, élni az állatokkal.
A tehenek négyfázisú takarmányozása azt jelenti, hogy a vemhesség és a laktáció alatti tejtermelés függvényében a tehén eltérő tápanyagigényének megfelelően takarmányozunk:
· a szárazonállás alatt (elapasztástól az ellésig);
· a laktáció első szakaszában (termelésbe-lendülés, elléstől 12 hétig);
· a laktáció középső szakaszában (laktáció 12. hetétől a 24. hetéig);
· a laktáció befejező szakaszában (laktáció 24. hetétől elapasztásig) ennek
megfelelően a takarmányozást ehhez kell igazítani!
A szárazonállás alatti takarmányozással korábban részletesen foglalkoztunk.
I. fázis, a laktáció első szakasza:
az állat a szárazon állás idején képezett tartalékait mobilizálja a tejtermelés érdekében. A tejtermelés napról-napra fokozódik, a tehenek ellés után a 4-6., az
üszők a 6-8. héten, tehát ebben a szakaszban érik el a tejtermelési csúcsot, és ilyen szinten tartják. Mivel a tehén a tejjel több energiát és táplálóanyagot veszít, mint amennyit a takarmánnyal fel tud venni, testtömege jelentősen csökken. Arra kell ügyelni, hogy ez a csökkenés ne haladja meg a napi 1,5 kg-ot, az összes veszteség pedig az ellés utáni 3 hónapban ne legyen több 50-70 kg-nál. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy a tehén testtömegének 3-4%-át kitevő tömegtakarmány mellett az etetett takarmány szárazanyagának 50-55%-át kitevő abrakot adunk, a nyersfehérje-tartalom pedig a szárazanyag 16-18%-a. A takarmányadagokat a termelés függvényében kell összeállítani, a havi próbafejések eredményeit (frissfejősöknél a genetikailag elvárható termelést) vesszük figyelembe. Nagy termelésű teheneket a laktáció első 6 hetében napi 35-40 kg tej termelésének megfelelően, ezt követően a tényleges napi termelésnek megfelelően takarmányozunk. Frissfejősök (üszők) esetében a laktáció első 8 hetében 26-28 kg napi termelést veszünk figyelembe, majd később ezeknél is a tényleges termelést. Figyelem! A nagyobb mennyiségű abrak bendőacidózist okozhat, ezért rostot, tehenenként napi 57 kg szénát is adjunk, ha erre nincs lehetőségünk, az abrakhoz 2-4% bendőpuffert keverjünk (nátrium-hidrogén-karbonát = Ruminogén).
II. fázis, a laktáció középső szakasza:a napi tejtermelés a perzisztenciának megfelelően egy ideig állandó szinten marad, de rendszerint csökken, a tehén testtömege „beáll”, vagyis már nem csökken, a táplálóanyag-fogyasztás (bevitel) és -felhasználás (ürülés) egyensúlyba kerülnek. A tejtermelés gyorsabban csökken, ha az ellést követő 60 napon belül ivarzik és vemhesült. Mivel kisebb mind az energia-, mind a fehérjeigény, az abrakadagokat csökkenthetjük, az olcsóbb tömegtakarmányok kerülhetnek túlsúlyba. A tömegtakarmány-abrak arány 55:45 lehet, a nyersfehérje mennyisége 13%-ra mérséklődhet.
III. fázis, a laktáció befejező szakasza: a tejtermelés folyamatosan csökken. Tovább csökkenthető a takarmány fehérje- és energiatartalma, így a tehén pótolhatja a korábban elveszített élőtömegét, javíthatja kondícióját. Ügyeljünk azonban arra, hogy a szakasz végére, vagyis a szárazonállás kezdetére közepes tenyészkondícióban legyen, olyan állapotban, mely az elléskor kívánatos. El ne hízzon, mert ez különböző anyagforgalmi betegségekhez vezethet! Az abrakadag a szárazanyag legfeljebb 35%-a, az emészthető nyersfehérje pedig 12%-a legyen!
IV. fázis, a szárazonállás szakasza: ezzel korábban részletesen foglalkoztunk.Ahhoz, hogy a tehenek takarmányozását a fenti szempontok szerint tudjuk megvalósítani, nagyobb tehenészetekben ki kell alakítanunk az egyes termelési csoportokat, hiszen az állatok azonos naptári időszakban eltérő biológiai állapotban vannak.
A következő termelési csoportok kialakítása célszerű:
- szárazonállás első felében lévők az ellés előtti 2-3 hétig;
- előkészítés időszakában lévők;
- frissen ellettek, ezen belül külön a frissfejősök;
- nagy termelésű csoport;
- közepes termelésű csoport;
- kis termelésű csoport.
Jó, ha az egyes csoportokon belül a kondíciót is figyelembe vesszük. A hízásra hajlamos teheneket alacsonyabb termelési csoportba, a rossz kondícióban lévőket magasabb termelési csoportba helyezzük, mint amit teljesítményük alapján megérdemelnének. A frissfejősök ugyanolyan szintű termeléshez több energiát igényelnek, mint a többször ellettek.
A tejtermelést havonta ellenőrizzük, ennek megfelelően szükség esetén az egyed más csoportba kerülhet.
Az, hogy a négyfázisú takarmányozást milyen takarmányozási rendszerrelhajtjuk végre a gyakorlatban, nemcsak elhatározás kérdése! Az abrak adott, azt esetleg a gazdaságon kívülről is be lehet szerezni, azonban a tömegtakarmányokat helyben kell megtermelni, ez pedig adottságok, lehetőségek függvénye is. A különböző takarmányozási módszerek emiatt is főként a tömegtakarmányokban különböznek egymástól.
Az állatlétszám, az adottságok, lehetőségek és a termelési szint alapján az alábbi takarmányozási rendszerek közül választhatunk:
Évszakonként változó takarmányellátás:
inkább a kisebb, 200-300-as létszámú tehenészetekben alkalmazzák. A vegetációs időszakban (április-november) szántóföldi zöldtakarmányokat, télen pedig tartósított takarmányokat etetnek. Ahogy a hónapok telnek, a célszerűen termesztett zöld növények úgy követik egymást = zöld futószalag.
Legkorábban, rendszerint áprilisban ősszel vetett takarmánykeverékkel kezdenek (rozsos, árpás, búzás-bükkönyös keverékek), majd májustól őszig a lucerna különböző kaszálásait, tavaszi keverékeket (kukorica, napraforgó csalamádé pillangósokkal együtt vetve) és szudáni cirokfüvet etetnek, októberben „belép” a silókukorica, a zöld szalagot a takarmánykáposzta zárja.
Ennek a takarmányellátásnak előnyei és hátrányai egyaránt vannak: természetszerű, olcsó, nincsenek tárolási költségek és veszteségek, de a sokféle növény termesztése nehezen illeszthető be egy nagyobb méretű növénytermesztési technológiába, a sokszor átmenet nélküli takarmányváltoztatás (többnapos ünnepek, esős időszak) miatt gyakoribbak az emésztési problémák, betakarítási nehézségek lehetnek, emiatt nem teljesen biztonságos.
Monodiétás takarmányozás:évszaktól függetlenül etetik a tartósított takarmányokból (széna, szilázs, szenázs) összeállított adagokat. Ez a módszer az előbbinél biztonságosabb, hiszen az időjárástól függetlenül állandó összetételű takarmányokat etetünk, kevesebb az emésztőszervi probléma, a takarmányok kiosztása jobban is gépesíthető, de az előbbinél kevéssé természetszerű, drágább, a tartósított takarmányoknak tárolóhely kell, a takarmány kiegészítésre szorul (makro- és mikroelemek, ásványi anyagok).
Kombinált takarmányozás
: az előző két módszer előnyeit igyekszik érvényesíteni. A vegetációs időszakban a tartósított takarmányokat csökkentett adagban etetik, azokat zöldtakarmányokkal egészítik ki. Amikor az időjárási viszonyok miatt (pl. tartós eső) a zöld betakarítása akadályozott, „készenlétben állnak” a tartósítottak.
Legeltetés: a nagy termelésű tehenek energia- és táplálóanyag-igényét pusztán legeltetéssel kielégíteni hazai viszonyok mellett nem lehet, de legelőink állapota miatt még tömegtakarmány-igényüket sem! Legfeljebb a kis-létszámú, 20-30 db-os, jó legelővel bíró gazdaságok alkalmazhatják ezt az etetési rendet, de a nyári hónapokban már gondoskodni kell kiegészítő zöldtakarmányokról is.
Forrás: Agrárágazat
