A hígtrágya az almozás nélküli tartástechnológiájú istállókban keletkező melléktermék, amely a tenyésztett állat fajától, és technológiától függően eltérő, de általában 30%-nál nem nagyobb szárazanyag-tartalmú anyag. Döntő alkotórésze öblítővíz, emellett bélsár, vizelet, ivóvíz, technológiai víz, élelem maradványokat és kis mértékben egyéb anyagokat tartalmaz. A hígabb, vízhez közel álló áramlási tulajdonságokkal rendelkező formáját trágyalének nevezzük.
Ez, az állattartó telepeken nagy mennyiségben keletkezett, magas szervesanyag-tartalmú, de nagyon eltérő (fajtafüggő) hasznosanyag-tartalmú melléktermék, környezetvédelmi szempontból gondot okoz, ha elhelyezése ellenőrizetlenül és szakszerűtlenül történik. Hasznosításával viszont komoly előnyökhöz juthatunk.
A hígtrágya hasznosítás lehetőségei:
1, a hígtrágya hasznosításának az egész világon legszélesebb körben alkalmazott módszere a talaj gazdagítására, a növények tápanyag- és vízigényének pótlására való felhasználás,
2, talajszerkezet javítás a szilárdfázissal,
3, komposztálással értéknövelt kereskedelmi árú előállítása,
4, biomassza energetikai hasznosítása.
A nagy mennyiségben keletkező hígtrágya elhelyezése egyre nagyobb gondot okoz. A megoldást a mezőgazdasági területen való elhelyezés jelenti, amely nemcsak a nagy tömegű hígtrágyától szabadítja meg a telepet, hanem a növénytermesztés számára tápanyag-utánpótlást is jelent.
Hígtrágyás technológiára legtöbb esetben sertéstelepek létesültek, de előfordulnak szarvasmarha- és baromfitelepek is. Mezőgazdasági szempontból a legjobban a sertés- és szarvasmarhatelepeken keletkezett hígtrágya hasznosítható, a baromfi hígtrágya esetleges túlöntözés esetén magas foszfortartalma miatt perzselő hatású. Beltartalmi vizsgálatokkal megalapozott, a talajtani szakvélemény előírásait betartó elhelyezésnél ez nem fordulhat elő.
A sertéstenyésztés egyik alapproblémája a nagy mennyiségben keletkező hígtrágya. Ahhoz, hogy a hígtrágya ne legyen környezetszennyező, és alkotóelemei visszakerülhessenek a biológiai folyamatokba, azoknak először át kell alakulniuk a növények számára hasznos könnyen felvehető talajtápanyagokká. Ehhez a trágyának - mint minden más szerves hulladéknak - biológiai átalakuláson kell átmennie. A bonyolultabb szerves vegyületek és a káros anyagoknak, gázoknak el kell bomlaniuk. Az elbontást különféle mikroorganizmus fajok végzik.
- Anaerob mikroorganizmusok: a medencefenék oxigénmentes környezetében tevékenykednek. Egyebek mellett a szerves anyagok előbontását végzik.
- Fakultatív mikroorganizmusok: oxigén jelenlétében és oxigén nélkül is képesek élni. Elemésztik az anaerobok által előbontott szerves anyagokat és gázokat. Könnyen emészthetővé alakítják a még mindig bonyolult szerves vegyületeket. A medence középsőrégióiban élnek. A biológiai folyamatok oroszlánrészét a fakultatív mikroorganizmusok végzik.
- Aerob mikroorganizmusok: Az elbontás végső stádiuma a medence néhány cm-es felső rétegeiben oxigén dús környezetben játszódik. Az aerobok elbontják a maradék szerves anyagot és a rossz szagú gázokat (hidrogén szulfid, ammónia, stb.), itt zajlik tehát többek között a szagtalanítás is.
A trágyacsatornákban és a tározó medencékben természetes módon jelenlévő mikroorganizmusok főként az ürülékekkel érkező anaerob baktériumok. Ezek a tározó fenekén kizárólag oxigénmentes környezetben tudnak tevékenykedni.
A hígtrágya nem szennyvíz, de csak akkor, ha az állattartótelepen más helyeken keletkezett anyagoktól teljesen külön kezelik (kommunális szennyvíz, fejőházi szennyvíz, csapadékvíz).
A fejőház várakoztatójában keletkezett hígtrágya a fejőházi szennyvíztől elkülönítve kezelve hígtrágyaként hasznosítható.
A hígtrágya fő összetevője ugyanis az állati ürülék, amely a szerves trágya funkciójának betöltésére alkalmas. Ennek ellenére a hígtrágya kihelyezésekor a talajtani szakvélemény megvizsgálja szennyvízként is, hogy az esetleges technológiai hibákat kiszűrje, vagy az öblítésre felhasznált víz határérték feletti káros alkotói ne kerülhessenek ki a szántóterületre.
A beltartalmi vizsgálatok bebizonyították, hogy a hígtrágyák növényitápanyag-tartalma magas. Irodalmi adatok alapján a sertés hígtrágyában 0,82,6 kg/mł nitrogén, 0,3-1,2 kg/mł foszfor, 0,92,3 kg/mł kálium és 5,931,2 kg/mł szerves anyag; a szarvasmarha-hígtrágyában 0,93,5 kg/mł nitrogén, 0,31,5 kg/mł foszfor, 0,52,5 kg/mł kálium és 2540 kg/mł szerves anyag található.
A hígtrágya nemcsak a növények tápanyag-ellátása szempontjából fontos makrotápanyagokat tartalmaz, hanem az ugyancsak lényeges mikroelemeket
is, amelyeknek azonban határérték feletti jelenléte a növények számára toxikus lehet. Ennek alapján a hígtrágya komplex tápanyagként értékelhető.
A korszerű hígtrágyás telep technológiája a víztakarékosságon alapul, amely esetében az öblítésre használt vízés a hígtrágya aránya 1:1, esetleg 1:2.
A hígtrágya elhelyezésére többféle módszer is kialakult az évtizedek folyamán. A 70-es, 80-as években kidolgozott nyárfás elhelyező terület a nitrogénterhelés korlátozása miatt napjainkra elavulttá vált. A szippantó kocsival történő kijuttatás gyakorlata még napjainkban is a legelterjedtebbnek tekinthető, viszonylag olcsó és kis beruházást igényel. Hátránya, hogy a hígtrágya elterítése nem egyenletes. Sűrű, magas tápanyagtartalmú hígtrágya esetén kis mennyiség kiadagolását nem teszi lehetővé, valamint csábít arra, hogy a „hatékonyság” érdekében a távolabbi területekre ne kelljen elszállítani a hígtrágyát. Ebben az esetben az elhelyező terület kis része intenzív terhelést kap.
Az érvényben levő rendelet szerint tilos hígtrágyát kijuttatni december 01. és február 15. között. Így lényegében csak tavasszal és ősszel lehet az elhelyező területet terhelni, ősszel is csak abban az esetben, ha az 15 napon belül bevetésre kerül, ezen felül figyelembe kell venni az adott időszakban lehulló csapadékot is, különös tekintettel a terület művelhetőségének megtartására. Ezeket a szempontokat figyelembe véve lényegében többszörös biztonsági tartalékkal kell számolni a hígtrágya elhelyező terület nagyságának megválasztásánál.
Az előzőekben említett időbeni korlátozása a kijuttatásnak csak az egyik szempont. A másik, hogy a területre kijuttatott összes nitrogén hatóanyag nem haladhatja meg a 170 kg/ha-t.
Erősen lejtős, 20%-nál meredekebb lejtésű területre csak növényi fedettség vagy azonnali bedolgozás mellett szabad hígtrágyát kijuttatni.
Hígtrágya csak talajtani szakvéleményre alapozott talajvédelmi hatósági engedély birtokában juttatható ki mezőgazdasági területre. Az évente területegységre kijuttatható hígtrágya mennyiségét a hígtrágya tápanyagtartalma és a talaj fizikai, kémiai, vízgazdálkodási tulajdonságainak ismeretében, a termesztendő növény tápanyagigénye alapján úgy kell meghatározni, hogy a kijuttatott hígtrágya nitrogéntartalma hasznosuljon, és ne kerülhessen a vizekbe.
Talajtani szempontból a hígtrágya elhelyezést kizárhatják bizonyos okok, ezek közül a legjelentősebb a sekély termőrétegű kavicsterasz, a magas talajvízszint (150 cm felett), olyan gyökérfejlődést gátló tényezők, amelyek semmilyen beavatkozással nem szüntethetők meg.
A hígtrágya hasznosulásának hatékonyságát különböző agrotechnikai beavatkozásokkal növelhetjük, amelyek a talaj szerkezetét, pórusviszonyait javítják, ilyen a mélyszántás, az önálló vagy kapcsolt talajlazítás, szükség szerint a mésztrágyázás, a meszezés.
A hígtrágya tápanyag- és mikroelem-vizsgálatán túl a kijuttatható mennyiség megítélésekor különös gondot kell fordítani a hígtrágya káros sótartalmára és az elhelyező terület sóterhelésének kölcsönhatására. A növények tápanyagigényének biztosítása hígtrágyával sokszor másodlagos szempont, az elhelyező területre kijuttatható hígtrágya mennyiségét a terület talajának megengedhető sóterhelése határozza meg. Ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása esetén az elhelyező terület talajának sóprofiljában felhalmozódás következik be, és idővel a terület másodlagosan elszikesedik. Ez a negatív talajtani változás csak nagyon költséges kémiai talajjavítással állítható meg, vagy jobb esetben fordítható vissza.
A talajtani szakvélemény a hígtrágyának nemcsak a tápanyagtartalmát vizsgálja, hanem károsanyag-tartalmát is, valamint összes oldott sótartalmát ezeken a vizsgálatokon alapul az, hogy a területre milyen mennyiségű hígtrágya helyezhető el. A hígtrágyát befogadó területet az elhelyezés éveiben rendszeresen kontrollálni kell, így elkerülhető a terület túlterhelése, valamint a talajvíz nitrátszennyeződése. Mezőgazdasági területre a szakvélemény alapján csak annyi hígtrágyát szabad kihelyezni, amennyit a rendelet engedélyez, valamint a termesztett növény maradéktalanul hasznosítani tud. A talajtani szakvélemény az esetleges tápanyag-kiegészítésre is javaslatot tesz.
A hígtárgya sűrű, nehezen folyó anyag. Kijuttatása előtt gyakran fázisbontással vagy homogenizálással kell a megkívánt áramlási jellemzőket elérni. A hígtrágya mozgatása speciális szivattyúkkal történik. A hígtrágyaszivattyúk egyszerű, nyitott lapátozású centrifugálszivattyúk, melyek aprítókésekkel rendelkezhetnek, vagy excenter-csigaszivattyúk. A szivattyú szerkezeti felépítésétől függően a kezelt anyag szárazanyag tartalma 5-10% lehet. Szívómagasságuk 2-5 m, emelőmagasságuk 3-6 m. A szivattyúk segítségével a hígtrágya keverése, homogenizálása és a tartálykocsi feltöltése illetve a trágya kijuttatása egyaránt elvégezhető. A hígtrágya szállítására, kijuttatására szolgáló tartálykocsik a feltöltés és a kijuttatás módjától függően eltérő kialakításúak. A tartálykocsik egy része nincs ellátva önfeltöltő rendszerrel. Ezeket külön szivattyúval töltik fel. Ilyen megoldású a csigás keverővel ellátott tartálykocsi. Feltöltése a tartály tetején kialakított, a traktor vezetőüléséből kezelhető nyíláson keresztül történik. A tartály alján lévő keverőcsiga megakadályozza az anyag ülepedését, és nyomás alatt juttatja azt a szórószerkezethez. A szórókocsi nagy szárazanyag-tartalmú hígtárgya (5-10%) kijuttatására is alkalmas.
Saját feltöltő rendszerrel van ellátva a zagyszivattyús tartálykocsi, mely ugyancsak alkalmas nagy szárazanyag-tartalmú hígtárgya kijuttatására. A felszívás megkönnyítése és az anyag hígítása érdekében a feltöltést megelőzően a tartályba kb. 30 cm magasságig vizet kell tölteni. A feltöltést a tartály hátsó részén elhelyezett és hidraulikus munkahengerrel elfordítható lapátkerekes zagyszivattyú végzi. A trágyalégödör széléhez tolt tartálykocsi zagyszivattyúja a hígtrágyába süllyeszthető. A lapátkerék által felemelt és továbbított hígtrágyát a keverőcsiga szállítja a tartályba. A zagyszivattyú felső állásában a szívónyílás zárva van. Kijuttatáskor az anyagot a keverőcsiga szállítja a tartály elején lévő szórószerkezethez.
Az eddig ismertetett megoldásoknál jobban szabályozható a szivattyús tartálykocsi. A tartály alatt elhelyezett, TLT-ről hajtott szivattyú, (általában excenter-csigaszivattyú) sokoldalú felhasználást tesz lehetővé. Elvégezhető vele a tartály feltöltése, az anyag keverése szállítás közben, valamint az anyag kijuttatása. Megfelelő csatlakozóegységekkel a trágyagödörben lévő hígtrágya átkeverésére, homogenizálására is alkalmas. A szivattyús tartálykocsihoz különböző kijuttató szerkezetek illeszthetők. Az eddig ismertetett hígtrágya kijuttatók tartályában feltöltéskor, szállítás közben és kijuttatáskor egyaránt légköri nyomás uralkodik. Nyomásálló tartályt igényelnek a kompresszoros tartálykocsik. A tartálykocsira szerelt és a TLT-ről hajtott légsűrítővel a tartályban légritkítás és túlnyomás egyaránt létrehozható. Feltöltéskor a légsűrítő szívó oldalát kapcsolják a tartályhoz. A szívás (0,6-0,9 bar) hatására, az anyag sűrűségétől függően, 4-7 m szívómagasság és 0,5-1 m3/min töltési teljesítmény érhető el. A kívánt folyadékszintnél egy úszóval mozgatott szelep a felszívást megszünteti, így a légsűrítő nem szennyeződhet. A szívás hatására bekövetkező habosodás a tartály töltöttségét általában 10%-kal csökkenti. Ürítéskor a légsűrítő nyomó oldalát kapcsolják a tartályhoz. A túlnyomás (0,5-2,5 bar) hatására jut a hígtrágya a kijuttató szerkezethez. A kijuttatott anyag mennyiségének szabályozása kevésbé biztosítható, mint a szivattyús tartálykocsiknál. A nyomásálló tartály ugyanakkor költségesebb.
A hígtrágya kijuttatásának elosztó és szórószerkezetei:
Központi szórószerkezetként fúvókában végződő stabil vagy lengő szórócsövet, ütközőtányért vagy vízszintes, illetve függőleges tengelyű szórókereket alkalmaznak. Munkaszélességük 8-10 m. Az eloszlás egyenletessége általában nem éri el az agrotechnikai követelményekben megfogalmazott értékeket. Emellett a kiszórt hígtrágya nagy felületen érintkezik a levegővel, így a hatóanyag-veszteség jelentős és nagy a környezet terhelése. Nagy előnyük az egyszerűség, az üzembiztosság, a kijuttatás nagy munkaszélessége, és kis költsége. Ennek ellenére alkalmazásukat kerülni kell, és a kijuttatásnál törekedni kell a talajfelszínhez közeli, minél durvább cseppképzésre vagy cseppképzés nélküli felületre juttatásra.
Mind a hatóanyag-veszteség, mind a környezetterhelés csökkenthető a keretes szórószerkezetekkel. Itt a szivattyú elosztószerkezeten keresztül megfelelő osztású szórócsövekbe juttatja a hígtrágyát. A szórócsövek végén elhelyezett ütközőlapok vagy szórótárcsák juttatják az anyagot a talajra. Előnyösebb, ha az ütközőlapok a talajhoz közel helyezkednek el. Azonnali bedolgozás esetén a hatóanyag-veszteség és a környezetterhelés az eddigi módszerekhez képest 20-30%-kal csökkenthető. A felületre történő szórás legkedvezőbb megoldása a csúszócsöves kijuttató (1. ábra). Ebben az esetben a hígtárgya a talajon csúszó csövekből jut a talaj felszínére. A csúszócsövek megfelelően kevert és homogenizált hígtárgya esetén 10% szárazanyag tartalom mellett is biztonságos kijuttatást tesznek lehetővé. Különösen sorbavetett kultúra kezelésére előnyös a módszer, hiszen a kultúrnövény szennyezése nélkül, pontos helyre és jól szabályozható mennyiségben juttatható ki az anyag. Itt a hatóanyag-veszteséget és a szaghatást a kultúrnövény árnyékoló hatása csökkenti. Kultúrnövény nélküli felületre juttatásnál az azonnali bedolgozás fontos. Ezzel a módszerrel az agrotechnikai követelményekben megfogalmazott eloszlási pontosság betartható. Mind a hatóanyag megőrzése, mind a környezetterhelés csökkentése szempontjából a kijuttatás legkedvezőbb módja a hígtrágya talajba injektálása (2. ábra). Ebben az esetben a hígtrágya a tartályból elosztón át jut a 400-500 mm osztástávolságú, talajlazító eszközhöz kapcsolt csövön keresztül a talajba. Az injektálás szokásos mélysége 100-150 mm. A tömörítőkerékkel lezárt barázda a hatóanyag-veszteséget és a szaghatást is megszünteti. Az injektáló egység hidraulikus munkahenger segítségével a talajba nyomható, illetve kiemelhető. A gyakorlatban alkalmazott 5-7 soros injektoroknak a felületre szóráshoz képest lényegesen nagyobb az energiaigénye és kisebb a területteljesítménye. Ezen segít, ha a hígtrágyát kisebb osztású, sekélyen járó injektáló eszközökkel juttatjuk a talajba. Megfelelő barázdatakarás és tömörítés mellett így kedvező eredmény érhető el.
Forrás: Agrárágazat
