Bevezetés
Magyarországon a tájkutatás a kezdetekben a tájak hierarchiájának és szerkezetének feltárására, a tájalkotó tényezõk mûködésének elemzésére irányult jórészt földrajzi és általános ökológiai alapokon. Ma a tájökológia mind elméletében mind  alkalmazásában gyors fejlõdésen ment keresztül, és valódi multidiszciplináris tudománnyá vált. Ugyanakkor közeledni látszik az inkább bioökológiai alapú és analizáló észak-amerikai, és a természet- és társadalomföldrajzi alapú, holisztikus európai iskola.
A tájak genetikáját, szerkezetét, funkcióját és dinamikáját vizsgáló kutatási irányzatok
számos új problémát vetettek fel a jövõre nézve. Az alábbiakban megkíséreljük
összefoglalni azokat a kutatási problémaköröket, amelyek ma a leginkább perspektivikusnak tûnnek. Az utóbbi években több konferencia (IALE toulouse-i, prágai, az amerikai regionális tempei konferencia stb.) is boncolgatta ezt a kérdést (HOBBS 1997, WU és HOBBS 2002), az ottani eredményeket próbáljuk meg összegezni. Az értékelést a geográfia szemszögébõl, geoökológiai indíttatással tesszük. Épp ezért elsõként a táj földrajzi értelmezését foglaljuk össze röviden (MEZÕSI és RAKONCAI 1997).

A geoökológia földrajzi értelmezése
A geoökológiai kutatásoknak általában két lényeges követelményt kell kielégíteniük:
egyrészt gyakorlati kérdések megoldására alkalmasnak kell lenniük, másrészt kívánatos, hogy azok a földrajzi realitást korrekten tükrözzék. Geográfiai szempontból a fõ cél az lehet, hogy a geoökológiai kutatás kvantitatív és kvalitatív jellemzést adjon a táji ökorendszerrõl (LESER 1983). A célrendszer más kiindulási alapról is megfogalmazható: a tervezõk pl. a leglényegesebb feladatnak az antropogén-technogén táji hatásmechanizmusnak a feltárását tekintik. Ez a megfogalmazás elég szokatlannak tûnik, de a (táj/terület) tervezõk által használt kifejezés is pontosan a konkrét környezetekben megvalósuló társadalom-természet kölcsönhatást jelenti. Általánosságban az is célja és eredménye lehet a geoökológiai elemzéseknek, hogy jobban megértsük a tájak felépítését és mûködését.
A tájak szerkezetével kapcsolatos vizsgálatokhoz sok országban (így Magyarországon is) releváns kutatási módszereket fejlesztettek ki, s az elmúlt évtizedekben ebben az irányban komoly eredmények születtek külföldön és idehaza egyaránt. Nem állunk így a mûködés megértését illetõen, ahol a sajátos, az adatfelvételre és az adatfeldolgozásra kialakított módszeregyüttesek kidolgozása most folyik, s a mûködésnek még csak nagyon speciális elemei ismertek. Így ma még nem kecsegtet reménnyel a táj minden részletre kiterjedõ „teljes körû” kutatása.
Minden esetre az e téren folyó vitákat: „elmélet kontra mérés“, az utóbbi nyerte a 80-as évek közepén a mikroszintû geoökológiai tájháztartási mérésekkel, az abból adódó számításokkal és modellekkel (LESER 1986). Ezt elõsegítette a természetföldrajzi mérések forradalmi megújulása, tartalmi kiszélesedése. A kérdés ettõl azért nem zárult le, mert választ kell adnunk arra, hogy mit tegyünk a már rendelkezésünkre álló, nagyon gazdag mezo- és makroszintû, kvalitatív elemzéseinkkel, esetleg a mérhetõség hiánya miatt mondjunk le róluk?

Tájökológia vagy geoökológia
Újabban egyre gyakrabban használatos a geoökológia kifejezés részben a tájökológiával szinonim, részben pedig attól jelentõsen eltérõ értelemben, épp az attól való megkülönböztetés igényével. A hagyományos Troll-i tájökológiai iskola – melyet többek között pl. Naveh Z. neve fémjelez – ökorendszerekben gondolkozik, és azt vallja, hogy a tájökológia feladata az ökorendszerek összefüggéseinek, a táji téregységek funkcionális vizsgálata. Ezt a fajta általánosítást NAVEH (1984) odáig fejleszti, hogy a tájökológia szó – legalábbis definíciószerûen – könyvében már nem szerepel, csak szférákról beszél, s azt vallja, hogy az ökoszféra integrálja a bioszféra és technoszféra ökotópjait globális tájba. Látszik, hogy erre az irányra az Ellenberg-i, Odum-i ökológia hatott igen erõsen, s igen jellemzõ a „teljes rendszerben”, tájban való gondolkodás. Ez alatt azt érti, hogy a bioszféra és a technoszféra a geoszférán keresztül kapcsolódik össze és alkotja a teljes emberi ökorendszer globális táját. Külön kiemelést érdemel a „teljes” szó használata (Naveh hosszasan magyarázza is), amely arra utal, hogy itt mindkét fõ szféra megléte fontos. Az is látszik, hogy a bioszféra- technoszféra kölcsönhatásának függvényében különbözõ tájakat definiál, melyekre a magyar nevezéktan a tájtípus fogalmát használja – pl. ipari tájtípus, városi tájtípus stb. A geoökológia kifejezés nyomai a 60-as évek angol irodalmáig nyúlnak vissza, bár tartalmilag értelmezése 30-as évek végéig vezethetõ vissza. Érdekes, hogy a kifejezést épp attól a TROLLtól (1968) citálják a legtöbben, aki a tájökológia fogalmát is megalkotta. A geoökológiát Troll a Nemzetközi Földrajzi Unió (IGU) munkacsoportjainak keretében a nagyon vegyes tartalmú – s akkor a tudományos
viták kereszttüzében álló – tájökológia szinonimájaként használta. Kétségtelen, hogy ma ezt az iskolát Leser 70-es évek közepétõl kialakuló tevékenységével kapcsolják össze (LESER 1983). Meghatározásuk szerint a geoökológia a tájháztartás térbeli sajátosságainak földrajzi-geotudományi vizsgálatával foglalkozik. Ez a mikrotérszíni méréseken alapul.

Naveh azt írja a geoökológiáról, hogy az gyakorlati kérdéseket tárgyaló tájökológia. Mi inkább alkalmazott tájökológiának tartjuk, mert kétségtelenül a tájökológia a bõvebb halmaz. A geoökológia fogalmat használva, az hangsúlyozható, hogy az eredmények nem  megfigyeléseken, hanem méréseken alapulnak és gyakorlati indíttatásúak, s a földrajztudomány oldaláról, általában az abiotikus tényezõkbõl kiindulva jutunk el az ökotópokig. A geoökológiának sok arca van. Miután kialakulása óta ez szintetizáló tudomány, ZONNEVELD és FORMEN (1990) találóan emerging science-nek nevezte, természetesen sok irányból érkezhettek kutatók ide, ami színes – olykor zavaró – értelmezési rendszert alakított ki a geoökológiában. Az alapfogalom az ökotóp vagy az angol tájelem. Ezt rendkívül széles körben használják a geo- és a bioökológiával foglalkozók is. A bioökológiában az ökotóp a (legkisebb homogén) életteret jelenti, a geoökológiában pedig az (abiotikus) georendszer térbeli megjelenése, melyet gyakran a biotikus tényezõkkel kapcsolatban használunk. Megítélésünk szerint célszerûbb az ökotópot a táji ökorendszer legkisebb térbeli – topológiai
dimenzióhoz tartozó – egységének tekinteni, amely magába foglalja a biotikus és
az abiotikus tényezõket is. Az értelmezésünk szerint ez így geoökotóp.  A dimenzionális bontásban bemutatott egységek területi, térbeli, azaz szerkezeti egységek. Ahogyan azt a tájföldrajzi kutatásokban megszoktuk, a geoökológiai szemléletû ökotópok típusainak is megalkotható a hierarchikus rendszere. Az ökotóptípusok komplex tájföldrajzi téregységek, amelyek a tájháztartási rendszer építõkövei. Az ökotópokhoz analóg módon fûzhetõk hierarchikus rendszerbe (amelyek viszont a tájak építõkövei).  Hasonló vagy azonos szerkezet, hasonló biotikus, fizikai és kémiai tulajdonságok, egyveretû ökológiai folyamatok, tipikus méret jellemzi õket. 3–5 hierarchia szintet szoktak elkülöníteni (ökotóptípus osztályok és fõosztályok), amelyek elkülönítését szerkezeti és folyamattulajdonságok alapján lehet megtenni. Az osztályozás általában az energia,vízháztartás fõbb folyamatai alapján lehet megtenni, annál is inkább mert egy ökológiai térképnek, és egy geoökológiainak is a tájban lezajló szállítási folyamatokat világosan be kell mutatnia. Általában a (geo)tájökológiai hatáskapcsolatok rendszerét az  invarienciával, a diverzitással és a perzisztenciával  szokták jelölni.
Úgy tûnik, mégis hasznos lehet a tájjal kapcsolatos legfontosabb elméleti és gyakorlati megközelítéseket áttekinteni. A leghosszabb múltra a tájak hierarchiájának, szerkezetének feltárása tekint vissza. Itt különféle célból és módon táji egységeket határolunk el. Ez az irányzat az egységek egymáshoz való kapcsolatát, helyzetét hivatott elemezni. Ennek sajátos – helyenként a tervezési gyakorlatban is használt – ága a táj tipizálása.
A szerkezet feltárására sok megközelítés ismert. Ezeket a szerint csoportosíthatjuk, hogy az elkülönítésnek mi az alapja. A Neef, illetve a Haase-féle részkomplexumok, vagy az egyes tájalkotó tényezõk, esetleg statisztikai alapon megalkotott valószínûségi rendszer.
A szerkezet feltárását jól szemlélteti a Catena-elv alkalmazása, ahol az egyes, a vertikális szerkezetet alkotó tényezõket elemezzük, térképezzük és utána ezek alapján tudjuk az ökotópokat regionálisan megrajzolni. Ilyennek kell tekintenünk a Magyarországon gyakran használt tájtípus térképeket is, noha ott a definícióban van utalás a funkcióra, de ez igencsak általános megfogalmazás.
Az 1970-es, 80-as évek a funkcionális tájelemzések idõszaka volt. A mezoszintû
regionális tervezés, illetve a tájrendezés által indukált irányzat jellemzõen a táj  optimális hasznosítását, a táji erõforrások és adottságok kiaknázását tûzte ki feladatul. A szerény környezetvédelmi kapcsolódás szorította vissza egy kicsit ezt az irányzatot (pl. MAROSI és SZILÁRD /1963/ ökológiai potenciálelemzése – PÉCSI et al. /1972/ tájtipológiája – vagy a német geoökológiai térképezés – LESER és KLINK /1988/ – jellemzi ezt az irányzatot).
Újra akkor tudott erõre kapni, amikor a konkrét gyakorlati feladatok megoldásába tudott bekapcsolódni a geoökológia.
Újabban kisebb téregységek gyakorlati kérdéseinek elemzésekor a folyamatorientált
tájelemzés került a figyelem középpontjába. Ez az irányzat logikailag a mûködés oldaláról közelíti meg a tájat. Egzakt, mérésre és ökológiai térképezésre alapozott módszeregyüttese leginkább a mikro-felszínek táji elemzésének alkalmas módszere. A lényeg itt a mûködésüket tekintve homogén egységek elkülönítése. A rendszer olyan fogalmakat használ – pl. Percotope, Conpercotope, Efluitope, Afluitope, Stagnotope, Umentope-, amelyek az adott területegység jellemzõ anyag és energiafolyamatait, így többek között a víz és hõháztartást kvantitatíven jellemzik (MOSIMANN 1990).

Kiemelten fontosnak tûnõ kutatási témák

 Az alábbiakban 8 pontban foglaltuk össze (nagyrészt az amerikai javaslatok alapján) a tájökológia fõ kutatási irányvonalait.

1. Ökológiai áramlások a tájmozaikban.
A tájökológia fontos célja, hogy megértsük a térbeli mintázat és az anyag, energia és
információ térbeli áramlásának kölcsönhatását (BENNETH 1990, FORMAN 1995,
JAGOMAGI et al. 1988, KAREIVA és WENNERGREN 1995, LORD és NORTON 1990).
Bár a populációs folyamatok és a térbeli szerkezet közötti kapcsolat vizsgálata
elõrehaladott, szükség van arra, hogy a tájváltozás társadalmi-gazdasági elméletét is
integráljuk a metapopulációs modellekbe. Az idegen fajok elterjedése egyre növekvõ
ökológia és gazdasági probléma, mely több figyelmet érdemel. Továbbra is keveset
tudunk a térbeli heterogenitás és az ökoszisztéma folyamatok kölcsönhatásáról.

2. Tájhasználat változás okai, folyamatai és következményei.
A tájhasznosítás határozza meg a legtöbb táj szerkezetét, funkcióját, dinamikáját.
A szerkezet, funkció és dinamika szoros kölcsönhatásban áll egymással.
A táj hasznosításának változását elsõdlegesen társadalmi-gazdasági erõk irányítják.
Ezért a táj mai állapotának és jövõbeni alakulásának megértéséhez integrálni kell a
társadalom-földrajzi ismereteket. Vizsgálni kell a gazdasági tevékenység, a klímaváltozás és a megelõzõ tájhasználat által indukált hosszú távú tájváltozásokat (BASTIAN és BERNHARDT 1993, LUNDBERG és HANDEGARD 1996, NASSAUER 1995). Példaként azt a vizsgálatunkat idézzük, amely annak meghatározását tûzte ki célul, hogy ha a felszínt, pl. agrár, rekreációs, természetvédelmi célra a Velencei-tó É-i vízgyûjtõjén használni kívánjuk, milyen veszélyekkel és kockázatokkal kell számolni.
Ezen a területen is végrehajtott kárpótlás, illetve privatizáció ugyanis naponta veti fel
a kérdéseket, hogy a tervezett igénybe vétel során milyen kockázatokkal kell számolni,
amely módosíthatja a terület (ökonómiai) értékét és korlátozhatja a felszín használhatóságát (CSATÓ et. al. 2000). A vízgyûjtõ elmúlt 10 évi látványosan változó területhasznosítása arra ösztönzött minket, hogy a vizsgálat elsõ lépésében azt elemezzük, hogy a területhasznosítás változása milyen veszélyeket indukál az egyes környezetalkotó tényezõkben, illetve e veszélyek hol és milyen mértékben szuperponálódnak. A veszélyek persze nemcsak természeti, környezeti eredetûek lehetnek, hanem pl. társadalmiak, gazdaságiak is. A legnagyobb elméleti gond a természeti és társadalmi veszélyek (pl. erózióveszélyes felszín, alacsony szakképzettségi szint, vagy kis mértékû tõkebefektetés) komplex kezelésében van, minthogy ezek gyakran áthatják egymást, nehezen szétválaszthatóak. Koncepciónk szerint a kockázat, illetve a kockázatszámítás lehet az a közös vonatkoztatási alap, amely alapján ezek a tényezõk összemérhetõek és az együttes hatásuk regionálisan is számolható.
A vízgyûjtõ területén a feltüntetett hat potenciális veszélyre (erózióveszély növekedése,
talajérték csökkenése, tájkép minõségének romlása, a természetes növények
diverzitásának csökkenése, a vízrendszer átalakulása, a levegõcsere változása) elvégeztük a számításokat.
Kijelöltük azokat a területeket, amelyen valamelyik tényezõ, pl. a diverzitás csökkenése
környezeti veszélyként jelentkezik a területet jellemzõ, agrogén és rekreációs
hasznosításaival kapcsolatosan. A legrészletesebb elemzést a talajerózióval kapcsolatban végeztük, amelynek pontos meghatározását telepített eróziómérõ állomásunk segítette. Ezen adatok alapján lehetõség volt az erózióveszély különbözõ területhasznosításhoz, morfológiai és talajtípushoz tartozó mértékének nyomon követésére.
A megszerkesztett talajtérkép alapján megszerkeszthetõvé vált a terület  erózióveszélyeztetettségi térképe (BARTA 2000). Összevetettük a veszélyek térképét a területhasznosítás változását bemutató térképpel. Mérhetõ, látványos veszélynövekedés nem látszik, de a rövid idõ miatt a természeti tényezõkben erre nagyon számítani nem lehetett. Az elõzõekben jelzett veszélyek térképeit összegeztük, abból a szempontból, hogy egy-egy területrészen hány veszély elõfordulással kell számolni. Természetesen ez nagyon korlátozottan használható, hisz a veszélyek nem azonos mértékben korlátozzák a hasznosítást, mégis úgy véljük a munka jelen fázisában, a kockázatszámítás elõtt informatívak lehetnek.

3. Nemlineáris dinamika és tájkomplexitás.
A tájak térben elhelyezkedõ komplex rendszerek, melyekre a heterogenitás, a nemlinearitás és a kontingencia jellemzõ. Naveh és Liebermann már 1994-ben megjelent mûvükben rámutattak az általános rendszerelmélet, a kibernetika és a nemlineáris termodinamika fontosságára, ám e fogalmak és elméletek széleskörû alkalmazása a tájökológiai kutatásokban csak az elmúlt években kezdõdött (BERBEROGLU et al. 2000, BISHOP 1995, MILNE 1992, PEITGEN et al. 1992, PHILLIPS 1995, RASBAND 1990, SCHAFFER 1985, TURNER és GARDNER 1991). A komplexitás és a nemlineáris dinamika tudománya kiegészítve meglévõ és újonnan kifejlesztett elméletekkel, elméleti és módszertani alapot szolgáltathatnak a tájökológia számára. Mivel az ökoszisztéma és a bioszféra komplex adaptív rendszerek (CAS), a heterogenitás, nemlinearitás, és hierarchikus szervezõdés alapvetõ elemei a rendszernek.

4. Módszertani fejlesztés.
Számos tájökológiai probléma térben és idõben több léptékben való tanulmányozását
követeli meg. Új módszertani eljárásokat kell kidolgozni a többléptékû komplex
tájak vizsgálatára, melyek egyesítik a megfigyelést, kísérletezést és modellezést.
Meta-analízis (önálló vizsgálatok eredményeinek statisztikai szintézise) használata
értékesnek bizonyulhat. A tájban mindenütt jelenlevõ térbeli autókorreláció megsérti a statisztikai elemzés és adatgyûjtés hagyományos módszereinek alapfeltételeit, ezért a tájökológusoknak óvatosnak és újítóknak kell lenniük a kísérlettervezés és adatelemzés során a statisztikai módszerek használatával. Nagyobb figyelmet kellene szentelni a geostatisztikai módszerek helyes használatának, értékelésének, és ökológiai értelmezésének.  Bármilyen módszert (beleértve a GIS-t is) indokoltan kell használni jelentõségteljes tájökológiai kérdések megoldására (BORAK et al. 2000, KIENAST 1993, ROGAN et al. 2000, ULBRICHT és HECKENDORFF 1998).
Az adatok elérhetõsége és minõsége kritikus fontosságú a tájökológiai kutatásokban.
(BURROUGH et. al. 1996, BRUS és GRUIJTER 1997, CHILES és DELFINER 1999,
HUNTER és GOODCHILD 1993). Nagy elõrelépés a tájökológiai kutatásban és információfeldolgozásban a technológiai fejlõdéssel való szoros együttmûködés. Manapság számos technológiai újdonság áll a tájökológusok rendelkezésére. A különbözõ távérzékelési eljárások lehetõvé teszik, hogy nagy területekrõl folyamatos digitális információval rendelkezzünk többféle spektrális, térbeli és idõbeli felbontásban. Az egyre fejlõdõ térbeli információs rendszerek (GIS) folyamatosan megújítják a térbeli adatok tárolásának, feldolgozásának módját, a mûholdas navigációs rendszerek (GPS) pedig lehetõvé teszik a gyors és pontos térbeli helymeghatározást. A tájökológusok vitatathatatlanul a high-tech ökológusok között vannak. Ám a csúcstechnológiák alkalmazása számos problémát is felvet.
– A táji szerkezetek és funkciók jobb megértéséhez elengedhetetlen a fajok és organizmusok részletes biológiai ismerete, és ehhez alap biológiai adatok felvétele szükséges.
– Nagy területek mintavételezése a térbeli heterogenitás elemzése céljából még mindig problémát jelent. Új mintavételezési eljárások kidolgozása szükséges, a terepi mintavételezés, a kísérletek, a távérzékelés és modellezés meglevõ módszereit egyesítve.
– Sokszor hiányzik a hibaelemzés és pontosságvizsgálat, az adatok minõsége gyakran bizonytalan. A tájmintázatok elemzéséhez és modellezéséhez használt táji adatok bizonytalanságának elemzéséhez és pontosságának vizsgálatához új eljárásokat kell kidolgozni.
– A tájak szerkezetének, funkciójának, dinamikájának megértéséhez térbeli adatok
hosszú idõsora szükséges, mely hosszú távú táji monitoring programok útján lehetséges, melyek elengedhetetlenek mind a tájökológiai elméletek teszteléséhez, mind a fenntartható stratégiák kidolgozásához.
Sajátos feladat a méretarány tájökológiai elemzése, az összemérhetõség ugyanis
elsõrendû fontosságú elméleti és gyakorlati probléma. A lépték az információ extrapolálását vagy átfordítását jelenti egyik méretskáláról a másikra térben és idõben.
Nem megoldott a különbözõ mérettartományok közötti nagyítás, kicsinyítés, valamint
az egyes léptékek sajátos mintázatának és folyamatainak megértése (HARGIS et al.
1998, KEITT et al. 19907, LEVIN 1992, MONTGOMERY és DIETRICH 1992, O’NEILL et
al. 1996, SILBERNAGEL 1997, WICKHAM és RIITERS 1995).
Különösképpen kérdéses,
– hogyan lehet a térben és idõben finom skálán nyert információt kiterjeszteni nagyobb méretarányra és viszont,
– hogyan ültethetõk át a kísérleti eredmények a valós rendszerre,
– melyek az elméleti alapjai és gyakorlati lépései az adatok és változók összegyûjtésének a tájökológiai kutatásokban.
Az elmúlt évtizedben a földtudományokban jelentõs érdeklõdés mutatkozott a léptékprobléma iránt, és az ezzel foglalkozó irodalom gyorsan növekszik. Nagy szükség van a táji mintázatok és folyamatok léptékváltására vonatkozó egyszerû, tapasztalati szabályok és speciális technikák kifejlesztésére. A terepi mérések, kísérleti módszerek, távérzékelési eljárások, GIS alkalmazások és modellezési eredmények egyesítésével kifejleszthetõ a léptéktudomány.

5. A tájmintázati indexek és ökológiai folyamatok összekapcsolása.
A táj mintázatának elemzése lényegi kutatási iránynak tekinthetõ világszerte.
A mintázatok elemzésének az a háttere, hogy a táji (a tájat alkotó) elemek térbelileg
sajátosan rendezõdve heterogén rendszereket alkotnak. Ez a fajta heterogenitás lehet
olyan, amikor nem ismerhetõ fel rendezettség (gradiens típus), és van, amikor a rendszer mozaikos megjelenésû (a mintázatok foltba, folyosóba aggregálódnak és határ alakul ki az egyes elemek között). A mintázat elemzése erre a mozaikos állapotra vonatkozik és feltételezi, hogy elemzése az egész rendszer mûködésének megértését szolgálja. Az itt alkalmazott a folt-folyosó-mátrix alapmodell lényegében megfelel a pont-vonal-poligon mûszaki tervezésben, mûvészetekben, az orvostudományban vagy épp a geoinformatikában használt alapkoncepciónak. A modellben minden térbeli pont foltnak, vagy folyosónak vagy mátrixnak az eleme. A mintázatok kialakulása egyrészt a szubsztrátum változékonyságából adódhat (térbelileg eltérõ domborzat, nedvesség viszonyok, más talajtípus), másrészt természeti zavarok okozhatják (pl. árvíz, tûz) vagy az emberi tevékenység (útépítés, szántás) mobilizálhatja.
A tájmintázati indexeket a tematikus térképi mintázat elemzésére dolgozták ki.
Olyan algoritmusok, melyek a foltok, a folttípusok és az egész tájmozaik speciális
térbeli jellemzõit számszerûsítik. Az indexeket két fõ csoportba sorolhatjuk:
1) a térkép összetételét számszerûsíti a térbeli helyzet figyelmen kívül hagyásával: a
folttípus területi aránya, foltgazdagság, foltegyenletesség, foltdiverzitás,
2) a térkép térszerkezetét kvantifikálja. Az egyes foltok tulajdonságait vizsgálja, mint
az alak, méret, magterület aránya, fraktáldimenzió. Egyes indexek a foltok egymáshoz való szomszédsági viszonyait vizsgálják: foltelszigeteltség, a folt elhelyezkedése
más foltokhoz képest, konnektivitás.
Az elmúlt két évtizedben számos tájmintázati index született, ám ezek megbízható
értelmezése hiányzik. Felül kell vizsgálni és pontosítani azt az alapfeltevést, hogy a
táji mintázat elemzésébõl következtethetünk a folyamatokra. Meg kell értenünk a
mintázat és a funkció közötti tapasztalati úton megállapított összefüggések alapvetõ
mechanizmusait (MCGARIGAL és MARKS 1995, GUSTAFSON 1998, JORDAN 2001, LI és REYNOLDS 1995, TURNER 1989, HAMAZAKI 1996, HUGGETT 1975). A tájmintázati indexek érzékenyek a léptékváltásra (a felbontás és a méret változására). Kérdés, hogy mennyire kell megváltoznia egy tájnak ahhoz, hogy az indexekkel is kimutatható legyen a változás. Hogyan határozható meg, hogy az indexben való változás statisztikailag és ökológiailag szignifikáns-e? Lehetséges-e a változások nyomon követésére, az indexekre egy standardsorozatot felállítani? Vannak-e olyan szintetikus vagy holisztikus mértékegységek, melyek kifejezik a társadalmi, kulturális és ökológiai diverzitást, heterogenitást? Ezeket a kérdéseket a tapasztalati és elméleti megközelítések összehangolásával válaszolhatjuk meg. Ahhoz, hogy a tájmintázati indexek valóban a táj mértékegységei lehessenek, meg kell találni az indexek igazi ökológiai jelentését, és túl kell lépni a folt-alapú mértékegységeken a heterogenitás más formáinak értelmezéséhez.

6. Az „antropogén hatás” figyelembe vétele a tájökológiai kutatásokba.
A tájökológiai kutatások általában nagy-méretarányú ökológiai rendszereket vizsgálnak, melyekre egyre növekvõ mértékben van hatással az emberi tevékenység. Ahogy a legtöbb résztvevõ jelezte, a tájváltozás elsõdleges irányítói a társadalmi-gazdasági folyamatok, s általuk változik meg a tájak szerkezete, funkciója és dinamikája. Ezért az antropogén tevékenységek vizsgálata kétségtelenül nélkülözhetetlen részét kell hogy képezzék a tájkutatásnak (BAKER 1995, LUOTO 2000, NASSAUER 1995, PALMER 1997, PEARSON 2000, TURNER et al. 1993).
Európában hagyományosan a táj részének tekintik az embert és az emberi tevékenységet, a holisztikus szemléletmód – a természeti és humán együtt kezelése – a kezdetektõl jelen van (MAROSI 1980). Ahhoz, hogy a társadalmi értékrendszereket,
kulturális hagyományokat és gazdasági folyamatokat be tudjuk építeni a tájökológiai
kutatásokba az alapkutatás és alkalmazás integrációja szükséges.

7. A tájmintázat optimalizálása.
A tájökológia egyik alaphipotézise az a megállapítás, hogy a térbeli mintázat alapvetõ
hatást gyakorol az anyag, energia és információáramlásra, míg ezek a folyamatok
alakítják, módosítják és tartják fenn magát a mintázatot. Ezért mind az elméletben,
mind a gyakorlatban fel kell vetni a tájmintázat optimalizálásának kérdését. A tájmintázat optimalizálása a tájhasznosítási mintázat optimalizálását, optimális tájtervezést és tájgazdálkodást jelent. Kérdés, hogy a biodiverzitás megõrzése, az öko-szisztéma-gazdálkodás és a fenntartható tájhasználat érdekében optimalizálható-e a tájmintázat összetétele és struktúrája. Van-e optimális formája a természet és kultúra
térbeli keveredésének? Vannak ökológiailag optimális hálózatok? Az ökológiai
folyamatok szempontjából optimális tájmintázat kutatása új és izgalmas irányvonala
a tájökológiának (SEPPELT és VOINOV 2002).

8. Tájmegõrzés és fenntartható tájhasználat.
A tájak dinamikus természete a folyamatosan növekvõ humán népesség és az ezzel
együtt járó tájhasználat-változás és globális környezetváltozás korában nyilvánvaló
folyamat (ANDERSEN 1997, COLLINGE 1996, FORMAN és COLLINGE 1997, MOSS 1987).
A biológiai szervezetek és a belõlük álló magasabb szintû szervezõdések egyre növekvõ mértékben szétdarabolódott tájakon élnek. Így az a paradox helyzet áll elõ,
hogy egyrészrõl a táji rendszerek megõrzése, és fenntarthatósága alapvetõ célja kell,
hogy legyen a tájökológiának, másrészrõl viszont ez sokszor nem megvalósítható,
fõleg nagyléptékben, a folyamatos és átható változás miatt. A legtöbb résztvevõ felismerte a tájökológiai elméletek alkalmazásának fontosságát a biodiverzitás megõrzésében és a fenntartható tájhasználatban. Ugyanakkor a biodiverzitás megõrzéséhez speciális tájökológiai irányelveket kell kidolgozni, a tájak fenntarthatóságának fogalma pedig átfogó és operatív meghatározást igényel. Egy ilyen definíciónak egyesítenie kell a tájak abiotikus, biotikus, társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai alkotóelemeit, különleges hangsúllyal az idõbeli és térbeli léptékre. Legalább ilyen fontos és izgalmas kihívás tudományosan igazolható alapelveket és gyakorlati irányelvet kidolgozni a tájak ökoszisztéma szerepének értékelésére. Egy ilyen értékelésnek figyelembe kell vennie a pénzben nem kifejezhetõ és megfogható esztétikai, kulturális, spirituális, és nem-tárgyi belsõ természeti értékeket. Habár az ökológusok a fenntarthatóság kérdését elsõsorban a fajok és ökoszisztémák szintjén értelmezik, a valóságban az emberek által érzékelt és értékelt táj fogja befolyásolni mind a tájak fenntarthatóságának gyakorlatát, mind tudományát.

Összegzés
A földrajzi szempontú tájökológia vagy geoökológia lényegét abban látjuk, hogy a geoökológiai kutatások elsõsorban méréseken alapuló, gyakorlati kérdéseket tárgyalnak, a földrajztudomány oldaláról, és általában az abiotikus tényezõkbõl kiindulva jutnak  el az ökotópokig. Hazánkban a tájak hierarchiájának és szerkezetének feltárása, majd a funkcionális tájelemzések idõszaka után egyre inkább az egzakt, mérésekre alapuló, folyamatorientált vizsgálatok kerültek elõtérbe. Egyik elsõrendû kutatási feladat a mintázatban megjelenõ szerkezet és a folyamatok kölcsönkapcsolatának megértése. A kutatástervezéshez, az adatok feldolgozásához és értékeléséhez számos új, erõteljesen fejlõdõ technológia, mint a térinformatikai rendszerek, távérzékelési eljárások, geostatisztikai módszerek használata járult. A kutatások jövõbeni irányai között szerepel ezen fiatal technológiák helyes, feladatorientált használata, valamint új matematikai értékelési eljárások
kidolgozása is. Végül harmadik és talán legfontosabb fõ irányvonalként meg kell
említenünk a tájak idõbeli változásának kutatását, a fenntartható tájhasználat és tájmegõrzés érdekében, melyhez integrálni kell a természettudományos diszciplínákon túl a társadalmi, gazdasági, kulturális, politikai ismereteket is.

Forrás: Tájökológiai Lapok