Bár a hivatalos legeltetési időszak kezdete még odébb van, a korán jött tavasz már felpezsdíti az állatok vérét, köztük a terelőkutyákét is, melyek közül most az őshonos magyar fajtákat mutatjuk meg közelebbről.
A kutya a pásztorember nélkülözhetetlen társa, nélküle szétszéledne a nyáj, saját feje után menne a gulya és a ménest is lehetetlen lenne kordában tartani. A legeltetési hagyományok szinte teljes megszűnésével ezek a kutyák is munkanélkülivé váltak, ezért új területeken kellett bizonyítaniuk. Vajon megállják a helyüket máshol is? Hol látjuk ma a pulit, pumit, mudit? Nézzük meg!
Ha magyar kutyafajtákról van szó, nem is kérdéses, hogy a pulit említik elsőként, hisz világszerte ez a legismertebb magyar terelőkutya. Értékét jelzi, hogy régen még akár egy marhát is adtak egy-egy jó munkakutya kölykéért, és világviszonylatban ma sem nagyon találni nála intelligensebbet.
Őseinkhez feltehetően az ázsiai vándorlások során került, az első feljegyzés 1751-ben említi, és a későbbi krónikák is bozontos szőrzetét, hihetetlen intelligenciáját és munkabírását ecsetelik.
Nagyszerűen dolgozik a gulya, a konda és a nyáj mellett, ménesnél azonban erős csaholása miatt inkább csak a csikók mellett lehet, mert a lovak – és főként a kancák – nem szívelik ugrándozásait és örökös kommentárjait. A harapósság nem jellemzi, terelése is inkább stratégiai és gyorsasági szempontok alapján történik. Tanítani sem nagyon szükséges, hisz tudományát a mellette dolgozó öregebb kutyától lesi el, majd tudományát továbbfejleszti.
A mezőgazdaság szerkezeti megváltozásával az idők során munkaköre is megváltozott, a tanyákra, falvakba, városokba kerülve mint házőrző, testőr vagy kedvenc, esetleg rendőrkutyaként bizonyít, valamint az agiility-versenyek vicces megjelenésű, kedvelt résztvevője, de vadászatok során is használják a szárnyasvad keresésére, nyúl elfogására, felverésére, de vaddisznós kutyának is kiváló.
A zord körülmények, a kemény munka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné tette, ezért hosszú ideig inkább belső értékei alapján tartották számon, minthogy változatosan meghatározhatatlan külsejéről ismerjék fel, hiszen még elvetemült kutyaszakértők is csak nehezen tudják megmondani, valójában mi rejtőzik a hihetetlenül bozontos bunda alatt. És épp ez a zsinóros, szalagos, nemezes vagy csak egyszerűen gubancos suba lett mára a védjegye, ami alól csak kilógó piros nyelve árulja el, hogy hol is van a kutya eleje. Színe leggyakrabban fekete vagy fehér, a szürke, fakó és ezek árnyalatai ritkák.
Tervszerű tenyésztése az 1960-as években kezdődött, aminek köszönhetően viszonylag azonos meghatározhatóságra tett szert. Ennek köszönhetően eredeti foglalkozásához is visszatalálhat, mivel az 1990-es évektől kezdve rendszeresen tartanak terelési- és ösztönpróbákat, amelyeken jól bizonyít.
Energikus, mozgékony, nagyon élénk vérmérsékletű, bátor, szinte semmitől sem fél. Ugatós, de kiegyensúlyozott kutya. Megszokta az önálló munkavégzést, de gazdája szemvillanásából is ért. Elbűvölő egyéniség, kedveskedő, családszerető, különösen a gyerekek nagy cinkosa. Ugyanakkor önérzetes és sértődékeny, és másik fő ismérve a megvesztegethetetlenség.
Még ma is gyakran szükséges kijavítani a bohókás megjelenésű kutyát úton-útfélen megsimogatókat, hogy nem egy félresikerült vagy épp megnyírt puli az egyed, hanem egy PUMI, bár kétség kívül a ’20-30-as évekig szokás volt ilyenkor legyinteni és azonos fajtába sorolni.
Pedig a pumi is őshonos kutyafajtánk, a 17-18. század folyamán alakították ki a puli és a merinói juhnyájakat hazánkba kísérő terrier jellegű pásztorkutyák kereszteződéséből. Így jött létre a pulinál rövidebb szőrű, lebicsakló fülű terelőkutya, amely gyorsan népszerű lett a pásztorok között, hiszen minden jószág mellett egyaránt használható volt. A pumi elnevezést először 1795-ben írták le, az első fajtaleírást pedig 1924-ben készítették, ám a ’90-es évekig viszonylag ismeretlen maradt itthon, miközben a skandináv országok lakói (különösen a finnek) már javában tenyésztették, felismerve benne azokat az értékeket, amelyeket a természetkedvelő északiak keresnek egy kutyában.
Népszerűsége nagyban az agility hazai elterjedésének köszönhető, hiszen terrier jegyei és vérmérséklete alapján ezt a fajtát szinte erre a sportra „találták ki”. Ugyanakkor azon kevés pásztor mellett aki ma dolgozik, leginkább pumi található. A birkákat pszichológiai ráhatással tereli, hogy harapása ne károsítsa a gyapjút, a marhákat és a disznókat már megcsipkedi, hangos ugatás kíséretében. A pulival ellentétben szinte lehetetlen megsérteni, és ha a puli bátor, a pumi egyenesen vakmerő. Munkavégzés közben nem csak hogy gazdája szemvillanásából ért, de kitalálja annak gondolatát, sőt, tereléskor gyakran felül is bírálja gazdája utasításait, és saját belátása szerint végzi munkáját.
Mérete a közepesnél kisebb, megjelenésében le sem tagadhatná a terrier ősöket, hiszen háromszögletű, tipikus terrierkobakja akár egy foxié is lehetne. Jellegzetes a mindig éber figyelmet tanúsító felálló, de előrebicsakló „antenna” füle, ami megjelenését különösen bohókássá teszi. Szőrzete 4–7 cm hosszú, tincses, nem nemezesedik, de szükséges rendszeresen trimmelni, majd ollóval utánaigazítani. Színe fekete, fehér, szürke vagy maszkos fakó, más tarkaság, foltosság kizáró tényező.
Rendkívül energikus és éber, véleményét minden körülmények között hosszasan kifejti, mozgásigénye nagy, ezért remek sportkutya. Gyorsan tanul, semmit nem kell neki kétszer megmutatni, és imád szerepelni, a figyelem középpontjában lenni, amit – ha másért nem, de - bohókás pamacs füleinek köszönhetően mindig el is ér.
A mudi az egyik legritkább, legkevésbé ismert magyar kutya, amit a pásztorok leginkább „német puli” vagy egyszerűen csak „hajtókutya” néven ismernek. Ritkasága miatt számos jó tulajdonsága is homályban marad és nem is igazán keresett.
A pumi mellett a puli másik természetes tájfajtája, szőrzetjellege azonban inkább a kuvaszéhoz hasonló. Ám amíg a puli ázsiai kvintesszencia, a pumi pedig magyar terrier, a mudi inkább a spiccfélékkel rokonítható. Mivel nincs túltenyésztve és főként munkavégzésre szakosodott, olyan észbeli képességekkel rendelkezik, amilyenekkel magyar fajták közül csak a pumi. Képzéseken könnyedén utasítja maga mögé a "szokásos" munkakutyákat, és élénk vérmérséklete ellenére is nagyon szófogadó, sőt, még lakásban is könnyedén tartható, nem csak mérete miatt. Terepen azonban könnyedén elbánik a borzokkal, a rókával, a legfittebb vadnyulakat is levadássza, pedig az már az agarak hatásköre.
Talán nem is vált volna külön fajtává, ha a XIX-XX. század fordulóján Fényes Dezső, a balassagyarmati múzeum igazgatója és polihisztora nem fedezi fel, hogy a pásztorok által használt kis rókaorrú, göndörszőrű kutyák olyannyira egységes küllemet mutatnak, hogy akár egy fajtának is lennének nevezhetők.
Kialakulásáról eltérők a történetek, két nézet viaskodik egymással. Az egyik szerint a mudi olyan 100-200 évvel ezelőtt néhány felálló fülű puliból és az országba behozott spicc-szerű kutyákból alakult ki. A másik elmélet szerint a hozzá megszólalásig hasonlító horvát juhászkutyával együtt testesítette meg az ősi Kárpát-medencei (magyar) terelőkutyát, és belőlük alakult ki többek között maga a puli is.
A II. világháború során majdnem az összes egyed odaveszett, azonban Dr. Balássy Zoltánnak köszönhetően mégis újjáéledt a fajta, kicsit kissebben és kevesebb színváltozattal, de manapság újra változatos színben jelennek meg. A legigazibb magyar mudi-szín: barna, barna-cifra, cifra (blue-merle), fakó (sárga), fehér, fekete, hamvas (kék), hamvas-barna (izabella), néhány azonban más fajták befolyásának köszönhető (fekete-cser, maszkos-fakó, stb.).
Hosszú életű, intelligens, tanulékony, akinek a gazdája az istene, és egyetlen szempillantásból ért. Az agility hazai elterjedésének köszönhetően növekedett a száma, és bár itthon még mindig sokaknak hosszasan kell megmagyarázni fajtáját, a természetrajongó skandináv népek, elsősorban a finnek – mint ahogyan a pumi esetében is - felfedezték a fajtában rejlő pozitív tulajdonságokat, a természetességét, betegségekkel szembeni ellenálló képességét és nem utolsó sorban hihetetlen intelligenciáját.
Forrás: agroinform
