A II. világháborút követôen 1946-tól a Magyar Agrártudományi Egyetem Növénykórtani Tanszékén tanársegédi beosztásban voltam Husz és Kadocsa professzorok munkatársa. Azokban az idôkben az egyetemi tanársegédi munkakör többségünknek „csak” átmeneti, ún. „ugródeszka” volt, így nekem is.
Egyéni és szakmai életem nagy fordulata
A hatévi gyakorlati és oktatói nem mindennapi élményeimet követôen lehetôséget kaptam, hogy az akkori Növényegészségügyi Intézet munkatársa legyek. 1948. április elsô napjait írtam, amikor a Földmûvelésügyi Minisztérium Kísérletügyi Fôosztálya megnyitotta elôttem az Intézet kapuját. Érkezésemrôl már tudtak. Így lettem a háborút követô években az Intézet Állattani Osztályának munkatársa, eléggé sajátos címmel: „kísérletügyi szaktisztviselô”. Akkor ez volt a „divat”, mert régi címeket, titulusokat (kísérletügyi gyakornok, adjunktus, fôadjunktus, igazgató, fôigazgató) tilos volt használni.
Az Intézet Állattani Osztályának vezetôje dr. Szelényi Gusztáv – mindenki Guszti Bácsija – nagy szeretettel fogadott. Nehéz idôk voltak! Az Intézet épülete a fôváros ostromakor súlyosan károsodott.
Örültünk, hogy élünk. A megmaradt nagy hírû könyvtár maradványait igyekeztünk – amennyire lehetett
– rendezgetni. Természetesen más (kutatói) feladatokat is kaptam. Szelényi Gusztávnak az volt a határozott véleménye, hogy minden munkatársa gondozzon, kutasson 1-1 rendszertani csoportot, továbbá valamelyik termesztett növényünk károsító ízeltlábú állatait, kizárólag így lehet elfogadható eredményeket elérni. Mennyire igaza volt! Nekem azt a feladatot adta, hogy az egyenesszárnyúak rendjével (Orthoptera) igyekezzem minél elôbb jól megismerkedni, és az ô gyümölcskártevôket kutató munkájában legyek a segítsége. Késôbb más rendszertani csoportot kaptam, mert közben munkatársunk lett Nagy Barnabás, aki akkor már az Orthoptera-rend jeles kutatója volt.
Feladatom lett a nyergesfürkészdarazsak kutatása, és maradt a gyümölcsösök védelmével kapcsolatos közremûködés, ráadásul (mint mezôgazdász) a szántóföldi növények kártevôinek jobb megismerésével, kutatásával bôvültek a tennivalók. Éveken át a terrikol kártevôk közül a pattanóbogár-lárvák (a drótférgek) faji összetétele, kártételük, életmódjuk megismerése és a védekezés lehetôségének gyakorlati kivitelezése lett a feladatom. Az 1950-es években egyre nagyobb gondot okoztak a fitofág atkák. Az elôbbieken túl már ez a kártevôcsoport foglalta le kutatási feladataim nagyobbik hányadát.
E visszaemlékezés címében közölt nekem névmásra röviden most szeretnék válaszolni. Csak annyit mondhatok-írhatok, hogy nekem az Intézet kiváló szakmai élményeket, erôsödést, továbbá az életem végéig tartó tisztes barátságot is adott. Az a szellem, ami az Állattani Osztályon uralkodott, továbbá a többi osztályon is jellemzô volt, követendô lehetne a XXI. században is. Azokban az években nem beszéltünk, nem írhatunk a napjainkban oly gyakran emlegetett „team”-ekrôl. Az Intézetben mindig az volt (már hosszú évtizedek óta!) a kialakult gyakorlat, hogy minden témát az Intézet három munkatársa: kórtanos, kémikus és entomológus egybehangolt közös munkával oldotta meg. Így jöhetett létre az a csodálatos alkotói légkör, ami jelentôsen serkentette és minôségében nemzetközileg jól és elismert rangra emelte az eredményeket. Egymás kezét soha nem engedtük el! Segítettük egymást, ha kellett bíztattuk és átadtuk egymásnak saját tapasztalatainkat. A napjainkra – sajnálatosan – jellemzô egoizmus, irigység ismeretlen volt! A kutatómunkák részeredményeit elôbb osztályértekezleten, természetesen egymás között is mindig alaposan megvitattuk, majd hazai és külföldi rendezvényeken azokat elô is adtuk! Nem lehet feledésbe hagyni azt a szellemet, amelyet „Guszti bácsi” életre hívott. A legtöbb osztályértekezlet azzal kezdôdött, hogy Guszti bácsi a Könyvek-könyvébôl, a Bibliából olvasott fel egy-egy részletet, mindig egyetértve az Osztály minden tagjával. Egyik alkalommal – éppen a Biblia olvasása közben – váratlanul lépett be Guszti bácsi szobájába az akkori igazgató Ubrizsy Gábor úgy, hogy maga elôtt tessékelte be az FM Kísérletügyi Fôigazgatóját, Bencsik Istvánt. Ahogyan mondani szokás „megállt a levegô!”. Guszti bátyánk udvariasan a látogató fôigazgató elé ment azzal, hogy „szíveskedjék helyet foglalni, azonnal befejezzük a bibliaolvasást”. Így is volt. Bencsik fôigazgató „elvtárs” szótlanul foglalt helyet, majd gratulált az osztályértekezlet végén, az Osztályon uralkodó légkört megismerve. Nem kis esemény volt ez az 1950-es évek elején! Nem történt semmi kellemetlenség. Minden ment tovább a maga útján. Legyen ez is tanulság a napjainkban is „színt váltó”-knak.
Az Állattani Osztályon uralkodó szellemre a többi között az is jellemzô volt, hogy amikor Guszti
bácsink írta akadémiai doktori értekezését, annak minden fejezetét osztályértekezleteken „veséztük”
ki! Egyébként így volt ez minden témával. Nem csoda, hogy sorra készültek a kandidátusi, az MTA- doktori értekezések, az akadémiai székfoglalók. Ilyen légkörben öröm volt (és életem végéig kísérô nagyszerû élményt adott) dolgozni.
Ami pedig az egymás közötti személyes és nemes barátsággá tisztult kapcsolatokat illeti, legyen itt példaként az én sajátos emlékem. Amikor 1969-ben már mint tanszékvezetô egyetemi tanár a mai Budapesti Corvinus Egyetem jogelôdjében a Növényvédelmi Tanszék vezetôje voltam, súlyos szívinfarktussal kórházba kerültem. Amikor felgyógyultam, még egy ideig többször be kellett a kórházba mennem felülvizsgálatra, minden alkalommal az Intézet akkori igazgatója, Jermy Tibor küldte értem az Intézet kocsiját, hogy a kórházba, majd onnan a lakásomra vigyen! Majd amikor az egyetemen nem kaptam elegendô anyagi támogatást a zavartalan kutatómunkához, ismét az Intézet segített ki több ezer forinttal!
A napjainkban is tartó tisztes baráti kapcsolatokra az is jellemzô, hogy az Intézet nyugdíjasainak találkozójára minden évben magam is meghívót kapok, függetlenül attól, hogy nem az Intézettôl mentem nyugdíjba! Az Intézetben töltött 12 évemre úgy emlékszem és úgy tekintek, mint kutatói pályám nagyon értékes és eredményes idôszakára. Így azt sem tartom véletlennek, hogy az Intézetben kapott szemléletem, kutatási eredményeim alapján lettem az MTA doktora, majd a Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja. Mindezekért hálás szívvel mondok köszönetet mindazoknak, akiktôl sokat tanulhattam, de már – sajnos – nem élnek: Kadocsa Gyula, Szelényi Gusztáv, Reichart Gábor, Szalay-Marzsó László, Ubrizsy Gábor, Vörös József, Szirmai János, Podhradszky János.
Az élôk közül természetesen Jermy Tibornak, Nagy Barnabásnak, Sáringer Gyulának.
Szívbôl kívánom, hogy az immár 125 éves nagy múltú Intézet járja és építse tovább azt az utat, amelyen nagy elôdeink elindultak.
Budapest, 2005. szeptember utolsó napjaiban
Bognár Sándor
a Növényvédelmi Kutató Intézet
egykori munkatársa
Növényvédelem 41 (12), 2005
Forrás: Növényvédelem
