A teljes technológia a technológiai elemekből épül fel (tenyésztés, takarmányozás, tartás, állategészségügy, gépesítés). A tervezett minőség elérése érdekében a különböző, adott ökológiai környezethez igazodó technológiák kidolgozása, és pontos betartása nélkülözhetetlen.
Magyarországon, egyedülálló módon csaknem kizárólag (mintegy 95 %-ban) egy fajtát tartanak, a magyar merinót. Ez a fajta, amelyet elsősorban gyapjútermelésre alakítottak ki, rendkívül jól alkalmazkodott a magyar extenzív takarmányozási és tartási viszonyokhoz (aprócsenkeszes vezérnövényű nagy szárazanyag tartalmú legelőkhöz, pásztoroló legeltetéshez, szélsőséges éghajlathoz stb.). A fajtának további előnye, hogy egész éven át ivarzásra hajlamos, termékenyíthető, így megfelelő takarmányozási és tartási körülmények között sűrített elletésre alkalmas. A gyapjú termelése jó, szálfinomsága 23-24 µ, szálhosszúsága 6-7 cm, a rendement 43-46 %. Ez utóbbin elsősorban a tartástechnológia megváltoztatásával lehet javítani. Az anyák kistestűek 45-55 kg súlyúak, kis növekedési erélyűek, a húsirányba nem szelektált állomány egyedei meglehetősen gyenge húsformákat mutatnak. A jelenlegi gazdasági és piaci viszonyok között, a magyar merinó bárányokat kis testtömegben, elsősorban tejes bárányként (6-8 hetes korban, 16-18 kg-os élősúlyban vágott), vagy esetlegesen 24-25 kg körüli testtömegben, nagyobbrészt élő állapotban, csaknem kizárólag az olasz piacon lehet értékesíteni.
A magyar merinó fajta tejtermelése
lényegesen alatta marad a korszerű tejtermelő fajtákénak, laktációs tejtermelése jelenleg 45-60 l. A II. Világháború előtt ugyanakkor voltak olyan tejelő merinó tenyészetek is, amelyeknél a laktációs tejtermelés a magyarországi (elsősorban takarmányozási) viszonyok között is kiemelkedő, közel 120 l volt. Megállapítható tehát, hogy Magyarországon a gazdaságos juhtejtermeléshez elsősorban fajtakorszerűsítésre, illetve bizonyos mértékig fajtaváltásra van szükség. Legelőre alapozott tejtermelés esetén tejtermelő fajták közül a lacone, cigája, javasolható, míg télen-nyáron istállóhoz kötött, tömegtakarmányra alapozott tartás esetén keletfríz, awassi, brit tejelő jöhet számításba.
Juhtejtermelés esetében
tehát két lehetőséget kell figyelembe venni tartási és takarmányozási szempontból, az egyik az anyák nyáron legelőn, télen hodályban való tartása, a másik az anyák egész éven át hodályhoz kötött tartása és takarmányozása. Ez utóbbi esetben a termelés színvonala egyenletesebb, biztonsága nagyobb, megfelelően szelektált intenzív fajtákkal lényegesen több tejet lehet termelni, viszont így nem lehet a legelőket megfelelő módon hasznosítani. Ez lényegesen költségesebb, tőkeigényesebb megoldás. A legelőre alapozott juhtejtermelésnél a legelőviszonyokhoz való alkalmazkodás a döntő szempont. A legeltetés módszereinek kimunkálásához lényeges szemléletbeli és gyakorlati változtatásokra van szükség. A fajták kiválasztásánál azok legelővel szemben támasztott igényeit is figyelembe kell venni, összhangot kell teremteni az állateltartó képesség és a telepítési sűrűség között, valamint ahol lehetséges a pásztoroló legeltetés szakaszos legeltetésre való felváltása látszik célszerűnek. A szakaszos legeltetés minden szempontból előnyösebb (kisebb lesz a taposási veszteség, kedvezőbben alakul a legelő botanikai összetétele, nincs fölösleges ki- és behajtás, - amely plusz energia felhasználással járna, továbbá stresszt okoz az állatoknál -, az állatok akkor legelnek, isznak és pihennek, amikor akarnak, és így ezek nem befolyásolják a takarmányfelvételt).
Istállózó tartás esetén az anyák
, illetve növendékek igényeit a téli időszakban a hagyományosan (nádtetős vályog, felső szellőző kürtös hodály), illetve a fészerszerűen megépített épületek biztosítják. Nagyon lényeges követelmény a huzatmentes, száraz fekvőhely biztosítása. Épületben tartás esetén különös gondot kell fordítani a telepítési sűrűségre. A férőhely szükséglet megállapításánál az állatok igényeit kell figyelembe venni, szem előtt tartva a gazdaságossági szempontokat is. Nem alkalmazhatók sematikusan a korábban megállapított férőhely szükségletek. A férőhely szükséglet meghatározásánál az állatok ívarán, korán, termelési irányán kívül az eltérő fajták sajátosságait is figyelembe kell venni.
Ügyelni kell a férőhely méretének meghatározásánál
a stresszmentes környezet biztosítása érdekében a megfelelően kialakított etető-, itató-, pihenő-, valamint közlekedőtér kialakítására. Az etetőtér szilárd burkolatú, esőtől védett helyen legyen, adagolt takarmányozás esetén az állomány 100 %-a egyszerre tudjon enni, ad libitum takarmányozás esetén elegendő egyszerre az állomány 30-35 %-ának etetőhely szükségletét biztosítani. Fontos, hogy az állatok zavarása nélkül a takarmányt ki lehessen osztani. Az állatok előtt állandóan tiszta, üde ivóvíz legyen, és annyi itatóhelyet kell kialakítani, hogy az állomány 30-35 %-a egyszerre tudjon egymás zavarása nélkül inni. A csurgalékvíz elvezetését meg kell oldani (itató helyen rács vagy lejtős betonpadozat). A közlekedőtér lehet csúszásmentes szilárd padozatú, (pl. beton) vagy almozott. Szélessége legalább 1,2-2,0 m kell legyen, hogy az állatokat ne akadályozza a közlekedésben. Az almozott pihenőtér a hodály legnyugodtabb helyére kerüljön. A fejőház, közvetlenül a legelő és a hodály közelében legyen.
Az anyák takarmányozása akkor optimális, ha az állatok egész éven át a vemhesség és báránynevelés idejét nem számítva, tenyész kondícióban vannak. Ezt kizárólagosan gyepterületről biztosítani Magyarországon meglehetősen nehéz feladat, az alábbiak miatt:
- A magyarországi gyepterületek nagy részének hektáronkénti fűhozama a környezeti adottságok és a kis ráfordítás miatt csekély.
- A fűhozam időbeni (növedékenkénti) megoszlása is rendkívül egyenetlen.
- A gyepnövényzet növedékenkénti és egy növedéken belüli (fenológiai fázistól függően) minősége (táplálóanyag tartalma, emészthetősége) is rendkívül változó.
A gyepterületek állateltartó képességének meghatározásakor éppen ezért az átlagos fűhozamból célszerű kiindulni. A nyári időszakban a megfelelő kondíció biztosításához kiegészítő takarmányozásra van szükség, elsősorban a gyengébb minőségű legelőkön. Ez történhet a gyepterületről betakarított szénával vagy más, erre a célra telepített legelővel, illetve szemes (rozs) takarmánnyal egyaránt.
Az anyák téli takarmányozása
Magyarországon általában szénára alapozott, de megfelelő minőségű és hozamú fűből (pl. az időjárás csapadékos) anyajuhok takarmányozására alkalmas fűszenázs is készíthető. A tartósított tömegtakarmányok mellett kiegészítő - abrak - takarmányokra is szükség van (pl. szemes rozs). A téli időszakban nagyon hasznos (vitamin ellátás, jó étrendi hatás, mozgás stb.) a téli (tarló, telepített) legeltetés.
Az anyajuhok takarmányozásában kritikus területnek számít a termékenyítésre való előkészítés, a vemhesség utolsó harmada, az ellésre való előkészítés, a báránynevelés és a fejés.
Ezekben az időszakokban is nagyon fontos, hogy az anyák a szükségletüknek megfelelő táplálóanyag ellátásban részesüljenek. Különös gondot kell fordítani az energia, fehérje, ásványi anyag (elsősorban a Se), és vitaminhiány elkerülésére.
Intenzív tejtermelő fajták esetében
célszerű lenne a folyamatos és egyenletes színvonalú, valamint minőségű tejtermelés érdekében a juhok nem legelőre alapozott, tejelő szarvasmarhákéhoz hasonló, télen-nyáron istállóhoz kötött monodietikus takarmányozása. A hodályban való tartásnál jó minőségű szénára, esetleg szilázsra alapozzuk a takarmányozást, abrak kiegészítéssel. Ebben az esetben különös gondot kell fordítani a tejelő anyák ásványi anyag és vitamin ellátására, illetve a tartósított takarmányok állandó jó minőségére.
Forrás: Agrárágazat
