Borúra derű, mert egy éve viszont az alacsony árak miatt hatalmasat bukott az állattartáson. Most kilónként 70–80 forinttal többet, 350-et is megkap az ugyanazzal a technológiával és takarmánnyal hizlalt hazai élősertésért.
Nem tragikus
Tavaly, az erős forint miatti olcsó import „megölte a magyar disznót”. A takarmányár-robbanás után, 2008 végére, történelmi mélypontra, 3,4 millió darabra zuhant a sertésállomány. A gazdák a ráfizetés helyett tömegesen vágták le a tenyészállatokat. Miként az várható is volt, hiány alakult ki: hízóból, süldőből kevesebb van a kelleténél. „Fél-egymillió sertéssel többet is felvenne a piac” – kalkulál Remény Ervin, a kisebb feldolgozókat tömörítő Húscéh vezetője. Legfeljebb az év vége felé, de inkább csak jövőre várható, hogy helyreáll a kereslet és a kínálat egyensúlya. „Csak azért nem tragikus a sertéshiány, mert a hazai fogyasztás is zuhan” – tapasztalja Kovács László, a Pick Szeged Zrt. vezérigazgatója. Az élelmiszer-fogyasztás az év első két hónapjában 2,0 százalékkal, de ezen belül februárban már 2,5 százalékkal volt kisebb, mint egy évvel azelőtt.
Az élőállat azért drágul az idén – a tavalyi csapás ellenére is kitartó gazdák „állati szerencséjére” –, mert a 300–310 forintos euróval nem csak a párkányi, dunaszerdahelyi, bécsi bevásárló-turisták érkeztek meg Magyarországra, hanem a külföldi felvásárlók is. Euróban ugyanannyit, 1,1–1,2 eurót fizetnek kilónként, mint tavaly, ám az árfolyamváltozásnak köszönhetően az egy éve még a kontinens leggazdaságtalanabbjának tartott magyar hízó az idén a leginkább versenyképes a régióban. Ennek következtében sertésekkel megrakott kamionok várnak kilépésre a román határon, viszik a baromfit is Szlovákiába és a környező országokba. A tenyésztők sokkal több hazai élőállatot és hasított félsertést is el tudnának adni, ha lenne.
Halálra ítélt húsipar?
De persze ami jó a tenyésztőnek, az csapás az élelmiszer-termelő ágazatnak. A húsiparosokat ellehetetleníti, hogy miközben a szerintük így is drága élősertés ára felfelé kúszik, a késztermékeké nem vette át ezt a tempót (lásd a táblázatot). A haszon így leginkább a kereskedők és a gazdák zsebébe kerül. Olyannyira, hogy az egyik észak-dunántúli üzem tulajdonosa már egyenesen „halálra ítélt magyar húsipart” vizionál. A drága élősertésből szerinte ugyanis csak ráfizetéssel lehet tőkehúst készíteni, mert a kereskedelmi láncok lenyomják a beszállítóknak fizetett átvételi árat. A nagyvállalkozó napi 1 millió forintot bukik a húsüzemén, csak a márkázott húskészítményeitől remél boldogulást.
Persze az euróban most kevesebbe kerülő magyar élelmiszereket is vinnék a külföldi kereskedők – főleg az olcsóbbat –, de nincs mit. A hazai vágóhidaknak, a feldolgozóknak árcsatát kell vívni a hízókért az élőállat-exportőrökkel. Rosszul állnak a küzdelemben. Nincs pénzük a hizlalás megelőlegezésére a gazdáknál, a termelési integrációk fenntartására sem, mert a bankok szemlátomást visszavonulnak a válság miatt kockázatosabbnak ítélt húsipar finanszírozásából. „Csak a tőkeerősebb multik vannak könnyebb helyzetben. A közepes méretűek mellett a mintegy 250 élelmiszer-ipari nagyvállalat 60–70 százaléka is ki van szolgáltatva a bankoknak” – becsüli Folláth Györgyné, az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége (Éfosz) főtitkára.
Azt viszont találgatni sem akarja, hogy a megingott feldolgozók hány százalékának a fennmaradása múlik rövid távon közvetlenül csak a bankokon. Finanszírozási szempontból a tevékenység szerint a malom- és takarmányipari cégek vannak a legrosszabb helyzetben, amelyeket a hús-, illetve a baromfiiparosok követnek. Pedig éppen a válságban kellene beruházni, készülni a jövőre, de a drága hitelekkel kockázatos fejleszteni, az eltűnt nyereségből pedig nem lehet.
A termelés így nem tud lépést tartani a régiós és nyugat-európai kereslettel, mivel az utóbbi két-három évben az olcsó import miatt leépültek a kapacitások. Ráadásul a külföldi partnerek is lejjebb szorítják a forintban számolt átvételi árat a magyar beszállítók szerződésében, ezzel „megosztoznak” az árfolyamnyereségen. „Ennek nagy részét az erős külföldi beszerző és kereskedelmi csoportok szerzik meg, és nem a magyarok” – összegzi a helyzetet Fórián Zoltán, az Agrár Európa Tanácsadó Kft. üzletágvezetője.
A megrendült élelmiszer-ipari cégek állami forrásokból történő azonnali, átmeneti megsegítését szorgalmazza ezért Nagy Endre, a Herz Szalámigyár Zrt. vezérigazgatója is. Annál is inkább, mivel a cégvezető nem az árfolyamváltozás számlájára írja a kialakult helyzetet, hanem évek óta tartó folyamatról beszél. A sertéstartás az utóbbi években oly mértékben csökkent, hogy 2006 óta az ország importálni is kénytelen.
Most a magyar cégek a szerződések ellenére sem szállítanak elég árut, az áruházláncok a hiányzó mennyiséget így a drágább importtal pótolják. „Mihelyt azonban euróban számolva ismét felmegy a magyar élelmiszer termelői ára, újra a hazai üzletekbe hoznák az árut azok a 80 százalék hazaiért kardoskodók is, akik most nem teljesítik a szerződéses kötelezettségeiket” – előlegezi meg a jövőt Hackl Mónika, a Tesco Global Áruházak Zrt. szóvivője. Két évvel ezelőtt a leszerződött tejet adták el a termelők exportra, mert éppen többet kaptak érte. A hiányt pótló olcsó szlovák tej olyan népszerű lett, hogy – hiába tiltakoztak a termelők tavaly az Auchan előtt – azóta is a piacon maradt.
