Vannak, akik kedvenc állataiktól egyetlen napra sem tudnak megválni, így külföldi útjaikra is magukkal viszik azokat. Fontos tudni, hogy az EU-harmonizáció miatt 2004. október 1.-től a kutyák, macskák és vadászgörények ut azási feltételei megváltoztak. Az EU-tagállamokon (jelenleg 20 országon) belüli, nem kereskedelmi céllal történő szállításukhoz útlevél szükséges.
Az útlevél kiadásának alapfeltétele az állat tartós egyedi megjelölése, mely történhet mikrochippel vagy - 20 11. július 3. napjáig - jól látható, egyértelműen kiolvasható tetoválással. Utóbbi azonban bizonytalanabb, hiszen a kölyökkori tetoválás felnőtt korra elmosódhat, oly mértékben halványulhat is, hogy minden kétséget kizáróan nem olvasható, márpedig az EU országain belül az ellenőrzésre jogosult bármely személynek ki kell tudni olvasni, még akkor is, ha nem szakember. Máris előfordult olyan eset, amikor a téli sítúrát keserítette meg az Alpok-közeli határon történő szúrópróbaszerű ellenőrzés, melyet végül is a kutyástól történő visszaküldés helyett a kutya karanténba-zárására sikerült megváltoztatni csak azért, mert a tetoválás nem volt egyértelmű. Javasolt tehát már most is a mikrochipes megjelölés, különösen akkor, ha az állat még jelöletlen. Ha a tulajdonos a mikrochip-beültetést megtagadja, nem kaphat állatútlevelet!
Az útlevél beszerzéséről és az állat megjelöléséről, azonosításáról a szállítás előtt az állat tulajdonosának kell gondoskodnia! Mivel néhány EU-tagország, nevezetesen Nagy-Britannia, Írország, Málta, Svédország az állatútlevélen kívül veszettség-szerológiai tesztet is követel (a veszettség elleni védőoltást követően a kutya rendelkezik-e megfelelő ellenanyag-szinttel), az ide beutazóknak az útlevél kiadásához hosszabb idővel kell számolniuk (az ellenanyag-titer meghatározást csak az EU által akkreditált laboratórium végezheti). Mivel egyes országokban a szerológiai vizsgálat után 6 hónapot ki kell várni, sőt van olyan ország is, amely a beutazás előtt 24-48 órával elvégzett féregtelenítést és kullancs-kezelést is előírja, célszerű utazás előtt az illetékes ország hazai képviseletén tájékozódni. Állatútlevelet kizárólag az a kamarai működési engedéllyel rendelkező magán-állatorvos állíthat ki, akinek az illetékes megyei (fővárosi) állat-egészségügyi állomástól kapott engedélye van az ebek veszettség elleni védőoltására is!
A mikrochip beültetésének helye a nyak bal oldalának középső tájéka. Ez szakmai ismereteket igénylő beavatkozás, ezért azt kizárólag állatorvos végezheti (pl. tenyésztő nem!). Történhet az állatorvos rendelőjében vagy a tulajdonos kérésére az állat tartási helyén is, viszont nem engedélyezett a tömeges, ún. „összevezetéses” behelyezés. Nem számít tömeges beavatkozásnak az, ha a tenyésztő kérésére annak lakásán vagy telephelyén az állatorvos egyszerre több állatot jelöl meg. A mikrochipek egyedi kódszámmal ellátottak, amelyekhez a gyártók a kódszámmal és vonalkóddal ellátott, öntapadós címkét mellékelnek, ezeket a különböző bizonyítványokra (útlevél, oltási bizonyítvány, származási igazolás stb.) lehet beragasztani. A beültetés helye a nyak bal oldalának középső tájéka. Beültetés
előtt az állatorvos faj, fajta, ivar, szín, életkor szerint az állatot azonosítja és elvégzi az általános klinikai vizsgálatot. A mikrochipes azonosítás rendszerét nemzetközi szabványok egységesítik (ISO), a megbízott állatorvosnak ennek megfelelő leolvasóval is rendelkeznie kell! Amennyiben az állatot korábban nem ISO-szabványú mikrochippel jelölték meg, a megfelelő leolvasó eszközt a tulajdonosnak kell biztosítania! Az egyedi megjelölés előtt a leolvasóval az állatorvosnak meg kell győződnie arról, hogy nincs-e az állatban korábban már beültetett mikrochip, mert ha van, újabbat nem lehet behelyezni!
A korábban beültetett mikrochip eltávolítása, vagy korábban már felhasznált mikrochip ismételt felhasználása tilos!
A mikrochip behelyezését bármely okmányon (tehát nemcsak az útlevélen) az állatorvos kamarai bélyegzőjével és aláírásával igazolja.
Az útlevélnek nincs lejárati határideje, érvényességét az évi köt elező veszettség elleni védőoltás jelzi. Az érvényesség ideje a korábbi védőoltás + 1 év, ha a fiatal kutya még csak az első veszettség elleni oltást kapta meg, akkor az érvényesség ideje az oltás + 6 hónap. Veszettség ellen még be nem oltott állat nem kaphat útlevelet sem! Az útlevél kiállítása a kiállító ország nyelvén és angolul történik (Magyarországon angolul egyenlőre csak a fajtát és a színt közlik).
Ha az állat tulajdonosa az EU-n kívüli országba (ún. harmadik országba) utazik, utazás előtt a „régi” szabályoknak megfelelő hatósági (tehát nem magánállatorvosi) igazolást kell beszereznie. Ugyanígy kell eljárnia annak is, aki EUn belül kereskedelmi céllal utazik kutyával, macskával vagy vadászgörénnyel. Harmadik országba (vagy országból, pl. most még Romániába) csak a kijelölt határátkelőhelyeken lehet átkelni, ahol a hatósági állatorvosi igazolásokat a vámhatóság is ellenőrizheti.
Néhány gondolat a kutyatámadások hátteréről.Aligha lehetne szebben írni a kutyáról, mint ahogy azt már Platon, a nagy gör ög gondolkodó időszámításunk előtt több száz évvel tette. Így fogalmazott: a kutya a természet kincsestára, a fáradtság menedéke, a hűség példaképe, az éberség tükre, az értelem dísze, a modor jelképe.
Ezt a jellemzést a kutyatartók nagy része ma is elfogadja. Nem így azok, akiknek sikerült éppen „belelépni”, még inkább azok, akik a média által most már szinte naponta hírül adott kutyatámadások áldozatai. A kutyák okozta tragédiák utáni napokon az áldozatok, hozzátartozók testi és csendes lelki fájdalma fölött össze-összecsapnak a kutyaimádók és -utálók ( úgy tűnik, itt is „kettéoszlottunk”, középső kategória nincs), a sajtót elözönlik az érzelmi töltésű cikkek, rádióban, televízióban okosan nyilatkoznak különböző szakértők, igazgatási szakemberek, állatvédők, sőt törvényeket hozó képviselők is, aztán lassan elcsitulnak az indulatok. Egészen a következő tragédiáig!
Eb-tartási rendeletek eddig is voltak, állatvédelmi törvényünk is van, de ezek az emberre vonatkoznak, akik az ebtartás szabályait vagy betartják, vagy nem!
Igen ám, de nemcsak az agyonkínzott, ki éheztetett vagy a petárdáktól „világgá menekült” és falkákba tömörült kutyák „indokolt, magyarázható” támadásairól hallunk, hanem a kiegyensúlyozott körülmények között élő, szeretetet és minden mást megkapó kutyák családtagok, majdnem mindig gyerekek és időskorúak elleni „indokolatlan, megmagyarázhatatlan” támadásainak is tanúi vagyunk.
Kérdés tehát, hogy a könyvtárnyi terjedelmű kynológiai (kutyákkal kapcsolatos összes tudomány) és etológiai (viselkedési) ismeretanyagot a mai kutyákra teljes egészében alka lmazhatjuk-e? Az utóbbit aligha, hiszen a kutyák magatartásának kutatása természetes körülmények között, szokásos életfeltételeik mellett történt. Hiába ismerjük az úgynevezett „normális” viselkedésformákat, az állatok különféle helyzetekre, ingerekre adott fajspecifikus válaszait, ezek a mai „ketreckutyákra” aligha érvényesek!
Véleményem szerint fajtától és bezártságtól függetlenül ide sorolhatók mindazok a közép- és nagytestű ebek, melyeket gazdáik a természettől „elneveltek”, melyektől gazdáik folyamatosan azt kívánják, hogy kutyájuk csak olyan dolgokat műveljen, ami az embernek hasznos, tekintet nélkül arra, hogy az állatnak vannak „saját szempontjai” is. Vegyünk csak egyetlen, de igen lényeges szempontot, a mozgást! A kutya őse, a farkas akár napi 50 km-t is fut zsákmányát hajszolva. Talán van valami összefüggés aközött, hogy a napi 20-30 km-t is megtevő vadász- és pásztoreb, vagy egy jól megdolgoztatott rendőrkutya vagy kotorékeb a statisztikai adatok szerint szinte sohasem fordul ok nélkül az ember ell en, míg a napot átalvó, inaktívvá tett, unatkozó, csupán napi 3-4-szeri 10-15 perces „egészségügyi” sétát tett társaik sokkal gyakrabban. Ezeknek a kutyáknak legalább napi 1-1,5 órás intenzív mozgatásra lenne szükségük.
Persze a dolog ennél összetettebb. A z ember tenyésztői tevékenységével oly módon és mélységben avatkozott a genetikába, hogy már-már „mesterséges” kutyát hozott létre (egyes fajták láttán felvetődik a kérdés: egyáltalán, ez még kutya?). Ezek felfokozott agresszivitása oktanilag is különbözik az ősi ösztönökétől. Ehhez járulnak még a speciális nevelés, a rossz kiképzés, ingerszegény környezet, elmaradt kommunikáció stb. miatti magatartászavarok, melyek lényege a szervezet-környezet egyensúlyának megbomlása. A magatartászavar azonban még nem agresszió, még nagyobb hiba, ha ezt kizárólag bizonyos fajtákhoz kapcsolják (pl. őrző-védő fajtákhoz). Egyébként is meg kell különböztetnünk egymástól az agressziót és a veszélyességet! Az agresszió a faj sajátja, ez genetikailag „kódolt”, hiszen a kutya őse a farkas és a háziasítás során is szükség volt erre a tulajdonságra. Egy házőrző, -vadász-vagy pásztorkutya hasznavehetetlen, amennyiben nem rendelkezik agresszióval. A kutya támadhat önvédelemből, ha valaki vagy valami átlépi territóriumának határát, támadhat, ha kölykeit védi stb. Ha úgy tetszik, itt az agresszió pozitív tulajdonság, azonban ez sohasem irányulhat indokolatlanul az ember ellen, mert akkor már veszélyességről beszélünk, ahol az agresszivitás már legtöbbször alkalmazkodási nehézség vagy képtelenség következménye. Gyakori, hogy a négy fal között, elszigetelten élő kutya oly mértékben
függ a gazdájától (hiszen csak őt ismeri), hogy társaival és más emberekkel képtelen „normális” magatartásra, idegen környezetben félelemből harap. Ezért is fontos, hogy a napi séták, mozgások útvonala változatos legyen, hogy a kutyát minél több külső inger érje, ahol idegenek is jönnek-mennek, járművek közlekednek stb. A veszélyesség tehát egyrészt nem fajtafüggő, másrészt nem valamiféle statikus állapot, hanem a történések függvénye. Egyazon fajtán belül az idegi tevékenység szerint is különböző típusok vannak: az ingerlékeny (kolerikus) típus gyorsan tájékozódik, bátor, könnyen tanítható, de gátlásait nehezen lehet alakítani a kiképzés során, vagyis a különbségeket nehezen tolerálja, könnyebben, hamarabb támad. A mozgékony (szangvinikus) típus kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, a külső ingerek kiváltotta reflexei szilárdabbak, kiszámíthatóbbak, ezek nehezebben, csak indokolt esetekben támadnak. A nehézkes, enervált (flegmatikus) típus reflexei lassabbak, ezek kiszámíthatóbb magatartásúak. A gyenge (melankólikus) típus feltételes reflexei nehezen alakíthatók ki, vagyis nehezen tanítható, kiegyensúlyozatlan, ennélfogva megbízhatatlanabb is. Igen ám, de a kutya típusát sokszor még gazdája sem ismerheti! Egy őshonos fajta egyede is lehet veszélyes, ha alacsony az ingerküszöbe, s akár megszokott ingerek is kiválthatják támadását. Hogy mi lehet egy ilyen inger, azt a nem kevés „elméletgyártás” ellenére megmondani sohasem lehet (pl. az ember által nem is érzékelhető hang- vagy fényeffektus, korábbi rossz élmény „felidézése” stb.). Vannak etológusok, akik szerint a kutya nem tesz mást, mint átveszi az ember intoleranciáját, feszültségeit, labilitásait és bizonyos helyzetekben ennek megfelelően cselekszik. A „madarat tolláról - embert barátjáról” helyett egyre érvényesebb lesz a mondás második fele: „embert kutyájáról”.
A szaporodó kutyatámadások ügyében széleskörű egyéni vagy inkább társadalmi védekezésre van szükség, melynek módozatait, eszközeit feltárni többek között az ismeretterjesztés feladata lenne. Hogy ne csak a szakemberek ismerjék például, melyek a veszélyes kutyamagatartás külső jelei, öröklődik-e a kutya magatartászavara, melyek azok a kedvezőtlen környezeti feltételek, melyek között a kutyák folyamatosan fenyegetett helyzetben érzik magukat, s az állandó stressz mintegy védekezési agressziót vált ki belőlük, mire számíthatunk, ha behatolunk egy kutya territóriumába (felségterületére), miért nem szabad elfutni a tám adó kutya elöl stb.
Már csak önvédelemből is meg kellene tehát egy kicsit „kutyául” tanulni a kutyát nem tartóknak is!
Forrás: Agrárágazat
