Legismertebb a fejes saláta, amely Észak-Afrikából származik, és 1500 évvel ezelőtt Franciaországban alakult ki a jelenlegi, keserű anyagoktól mentes, fejet is képező formája.
A fészkesvirágzatúak családjába tartozik. Rövid tenyészidejénél fogva jól beilleszthető a vetésforgóba elő- és utónövénynek. Táplálkozási jelentősége nem a magas vitamintartalmában van, hanem a téli és tavaszi szegényes zöldségválaszték bővítésében rejlik. A fejes saláta nem melegigényes, termésképzés idején a 16 fokot tekintjük hőmérsékleti optimumának. Egyes fajtái kifejezetten hidegtűrők, az áttelelő típusok akár a mínusz 10 fokot is károsodás nélkül elviselik. A hajtatásban az eredményes termesztés egyik alapvető kritériuma a hőmérséklet pontos tartása, ezért a salátát gyakran mint hőérzékeny növényt is emlegetik. A hőmérséklet jelentős mértékben kihat a tenyészidő hosszúságára, a termés minőségére és mindenekelőtt a fejsúlyra.
Egyre több helyen árusítják a jégsalátát, amely a fényszegény téli hónapokban is hajtatható. A salátafélék ősének tartott keszegsaláta Európában és Ázsiában egyaránt vadon is megtalálható. Különböző leveles (nem fejesedő) salátatípusokat már az ókorban is fogyasztottak. A fejes formákat azonban csak a középkor végétől ismerjük. Ezek között is az egyik legfiatalabb nemesítésű fajtacsoport a jégsaláta. Amerikából származik, ahol jéghegysalátának nevezik, a magyar köznyelv a hegy szót már elhagyva, egyszerűen csak jégsalátának ismeri. Csíranövény és palánta korában még alig különbözik a többi salátafajtától. Ha a palántanevelés alatt valamilyen gyökérsérülés éri, akkor a főgyökér növekedése leáll, és csak oldalgyökereket fejleszt. Az első néhány tőlevél kúpos, fejszerű tőrózsát képez. Széles, nagy lapát alakú levelei szőrtelenek, színe a világoszöldtől a sötétzöldig terjedhet. Levélszéle hullámos, kissé csipkés, sok esetben visszahajló. Erős, vastag levélnyele húsos, központi érben folytatódik, a levéllemez az erekkel együtt sokkal ropogósabb, mint a hagyományos fejes salátáé. A hamburgerekben mindig ezt használják. Termesztése nem különbözik számottevően a hagyományos fejes salátáétól.
Már nem ismeretlen nálunk az endívia sem, mely európai származású, és a fészkesvirágzatúak családjába tartozik. A fejes salátához hasonló ízű, kissé kesernyés ízét a benne található endívia inulin adja. A növény sok ásványi sót, többek között foszfort, vasat, kalciumot, fehérjét, szénhidrátot és C-vitamint tartalmaz. Az endívia kiváló étvágygerjesztő, vízelhajtó és hashajtó hatású. Jelentőségét az is nagymértékben növelte, hogy mind késő őszi, mind téli fajtái jól termeszthetők. Nyugat-Európában gyakran „téliesítik”, vagyis az őszi hónapokban (szeptemberben–októberben) kiültetik, majd a hó és a fagyok beállta előtt fóliával lefedik, így a téli ünnepek alatt friss zöldség a „jutalom”. Magvait itthon is forgalmazzák.
