| A magyarországi olajnövény termesztésben meghatározó jelentőségű a napraforgó, a vetésváltási korlátok miatt azonban a fő hangsúlyt a termesztéstechnológia minőségi fejlesztésére szükséges helyezni a vetésterület növelésével szemben. | |
| Az elmúlt évtizedben a napraforgó termésátlaga jelentősen csökkent Magyarországon, elsősorban az externális inputok radikális visszaesése miatt, a termésstabilitás mind országos, mind üzemi szinten jelentősen csökkent. Azonban az utóbbi két évben hazánk napraforgó termesztési mutatói alapján az utóbbi években mind Európában, mind a világon előkelő helyet foglal el. A 2004. évi eredmények alapján a fontosabb napraforgó termesztő országok közül a 2. helyet foglaltuk el a termésátlagok tekintetében Franciaország mögött. Ez az eredmény azért is figyelemre méltó, mert hazánkban a napraforgó termesztése – a növény kiváló adaptációs képességeiből adódóan – elsősorban a gyengébb adottságú területeken történik.
Az előállított napraforgó mennyisége alapján az Amerikai Egyesült Államok és India társaságában a 6-8. helyen állunk a világban, ami alapján hazánk potenciális exportőrként jelenik meg a világpiacon. A napraforgó vetésszerkezetben betöltött szerepe alapján hazánk az élen található Románia és Ukrajna mellett, 10%-ot meghaladó értékkel, ami a növény kiemelt szerepét mutatja az említett országokban. Ezek a kedvező mutatók csak abban az esetben érvényesülnek, ha a megtermett nagy mennyiségű napraforgó világpiaci értékesíthetősége jó, azonban ez az utóbbi években gondot okozott. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a világpiacon átrendeződés következett be, a korábban sokáig egyeduralkodó Argentína szerepét átvette Oroszország és Ukrajna, melyek földrajzi elhelyezkedésükből adódóan hazánknak konkurensei az európai piacokon. Az említett országok mellett Románia is nagy mennyiségű napraforgót állít elő, azonban a tengeri szállítási lehetőség miatt előnyt élvez az exportpiacokon hazánkkal szemben (1. táblázat). A növénytermesztés – így a napraforgótermesztés – eredményességét alapvetően az ökológiai, biológiai és agrotechnikai tényezők határozzák meg. Az ökológiai tényezők adottságként jelentkeznek, melyhez a sikeres adaptáció a rentábilis termelés kulcsa lehet. Az utóbbi években a klimatikus tényezők a szélsőségektől sem voltak mentesek, ami az alkalmazkodás fontosságát helyezi előtérbe. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a termésingadozás mértéke jelentősen nőtt az utóbbi időszakban. Az 1980-as években a relatív termésingadozás mértéke 15,4% volt hazánkban, melynek mértéke a 90-es évekre több mint háromszorosára növekedett. Ez természetesen a termesztéstechnológiai elemek kényszerű redukciójának következménye, de az időjárási szélsőségek gyakoribbá válása is okozta ezt a kedvezőtlen változást (1. ábra).
A csapadék éves mennyiségének szélsőségei mellett egyre nagyobb lett annak a tenyészidőszakon belüli hektikus eloszlása. Gyakoribbá váltak a száraz tavaszok, ugyanakkor a tenyészidőszakban lehullott csapadék mennyisége évente nagy különbséget mutat. Az aszályos évjáratok gyakorisága az előző évtizedekhez képest duplájára nőtt, ez azonban a napraforgó számára inkább kedvező, mintsem kedvezőtlen, mert a csapadékos évjáratokban a kórokozók károsítása fokozottan jelentkezik. Talajaink minősége európai viszonylatban is jónak mondhatók, azonban a talajok kultúrállapota – számos esetben a termesztéstechnológia, illetve a talajművelés kényszerű redukciója révén – kedvezőtlen. A napraforgót hazánkban elsősorban a gyengébb vízellátottságú és számos esetben kedvezőtlenebb tápanyagszolgáltató-képességű talajokon termesztjük, amit az is jól mutat, hogy a napraforgótermő területek átlagos aranykorona értéke alig haladja meg a 20-at. A hagyományos szakmai felfogásban extenzív, alacsony ráfordítási szinten is rentábilisan termeszthető növényként kezelték a napraforgót jó alkalmazkodóképessége miatt. Ez a szemlélet akkor változott meg, amikor az intenzívebb technológiával termesztett napraforgó terméseredményei és jövedelmezősége lehetővé tette, hogy sikeres árunövénnyé váljon.
A termesztéstechnológia biológiai tényezőit a fajta, illetve hibrid jelenti. A jelenlegi rendkívül széles hazai hibridválaszték mind termésmennyiségben, mind termésminőségben világszínvonalú. A hazánkban állami elismeréssel rendelkező hibridek és fajták száma jelenleg eléri a 140-et, ami sokféle választási alternatívát kínál. Ugyanakkor a hibridek termésbiztonsága már nem ilyen egyöntetű, ami elsősorban az abiotikus (időjárás, talajtulajdonságok), biotikus (károsító szervezetek), illetve az agrotechnikai stresszfaktorokkal szembeni tűrőképességet jelzi. Az agrotechnikai tényezők közül nagy hangsúlyt kell fektetni a kritikus elemekre, melyeknél optimális ráfordítási szintet kell biztosítani, míg a többi elemnél egy minimum-szint biztosítása elengedhetetlen, mely lehetővé teszi a kritikus elemek hatékony, pozitív érvényesülését. A kritikus termesztéstechnológiai elem a napraforgó termesztésben a hibridmegválasztás, a vetéstechnológia és a növényvédelem.
A genotípus (hibrid) közvetlen és közvetett hatást gyakorol a napraforgó termesztésének eredményességére. Közvetlenül a genetikailag meghatározott termőképesség és az olajtartalom a meghatározó, míg közvetetten a hibridek betegségekkel szembeni ellenállóképessége, alkalmazkodóképessége (mind az ökológiai, mind az agrotechnikai feltételekhez), szárszilárdsága is meghatározó a termés mennyisége szempontjából. Az új hibridek nagyobb teljesítménye – az esetek egy részében – csökkentette a napraforgó közismerten kiváló adaptációs képességét. A jelenlegi rendkívül széles hazai napraforgó hibridválaszték mind a termésmennyiség, mind a minőség tekintetében a világ élvonalába sorolható. Jelenleg azonban a nagyszámú, eltérő alkalmazkodóképességű hibrid termesztése, illetve a napraforgó termesztés hatékonyságának növelése indokolttá teszi hibridspecifikus termesztéstechnológiák kidolgozását. A hibridspecifikus termesztéstechnológia alapja – elnevezéséből is adódóan – a genetikai alap, azaz a hibrid. A kukoricával ellentétben a 10 vezető napraforgó hibrid a vetésterület háromnegyedét elfoglalja, így jóval szűkebb a hibridhasználat e növénynél (2. ábra). Az ábra azt is jól mutatja, hogy a termesztett hibridek többsége (több mint 80%-a) a korai éréscsoportba tartozik, mintegy 14%-ra tehető a középérésű, és 3-4% közé az igen korai érésű hibridek aránya.
A napraforgó genetikailag elérhető – potenciális – termőképessége napjainkban a 8-9 tonna/ha felé közelít, azonban a nemesítésben inkább a termésbiztonság került előtérbe, mely lehetővé teszi a minél nagyobb arányú tényleges termést. A hazai termésátlag 2005-ben is újra 2,0 tonna feletti, ami Európában is előkelő helyre jogosítja hazánkat. Táblaszinten – megfelelő agrotechnikai körülmények között – 3,5-4,5 t/ha is realizálható hazánkban. A hibridek termőképessége mellett – a hasznosítási célból következően – fontos az olajtartalom. A jelenlegi hibridválaszték az olajtartalom vonatkozásában némileg heterogén, 45-55% közé tehető, ugyanakkor csak szélsőséges évjáratokban okozhat az alacsony olajtartalom minőségi problémát. A hektáronkénti olajhozam – mely a termésátlag és az olajtartalom eredője – tekintetében már jelentősebb különbségek vannak a hibridek között.
A hibridek alkalmazkodóképessége jelentősen változott az utóbbi két évtizedben. Egyre inkább az intenzívebb technológiát igénylő növények közé sorolható a napraforgó, ami egyes hibrideknél kifejezetten igaz. Ebből adódóan a termesztési viszonyokhoz megfelelő hibrid választása a cél. Kedvezőtlen talajadottságok és extenzív technológia esetén célszerű olyan hibridet választani, mely rekordtermésre ugyan nem képes, de kedvezőtlen körülmények között is megbízhatóan átlagos termést tud. Az extenzív technológia a napraforgónál hangsúlyozottabban jelentkezik, ugyanis a növény víz- és tápanyagfeltáróképessége kiváló, így a víz- és tápanyaghiányos körülményeket is jól tolerálja. Jól bizonyítja ezt az a tény, hogy a napraforgó termésátlaga a rendkívül száraz 2003-as évben is 2,0 t/ha körül mozgott.
A szárszilárdsági mutatók közül említést érdemel a szárdőlés és a tányér alatti szártörés. Az előbbi a betakarításkor direkt termésveszteségként jelentkezik, míg utóbbi esetében a kaszatok kitelítődése szenved zavart, ezáltal több lesz a léha kaszat és az olajtartalom is csökken. A szártörés okai lehetnek elsősorban a különböző szárbetegségek, de a nem megfelelő minőségben kivitelezett vetés esetén a később kelő növények vékonyabb szárúak lesznek – hasonlóan a túl magas tőszám esetén – ezáltal könnyebben törnek. A tányér állása is jelentősen befolyásolhatja a termést. Egyrészt a bókoló tányérok hátoldalán a csapadék összegyűlhet, ezzel kedvező feltételeket teremtve a tányérbetegségek (elsősorban a fehérpenész – 1. kép –, szürkepenész és egyéb penészgomba fajok) károsításának, mint azt a 2005. év bizonyította is. Másik nem elhanyagolható tényező a madárkár, ami – elsősorban lakott területek közelében lévő táblákon – jelentősebb veszteséget okozhat, amit szintén befolyásol a tányérállás. A napraforgó betegségei a termésbiztonság legmeghatározóbb tényezői egyes évjáratokban. Évente kisebb-nagyobb károkat okozva megjelenik az állományokban az alternáriás levél- és szárfoltosság, egyes években a napraforgórozsda is károsít. Egyre súlyosabb károkat okoz az utóbbi években a hamuszürke szárkorhadás, mely elsősorban aszályos években lép fel. A szürkepenészes szár- és tányérrothadás csapadékos években jelentkezik elsősorban. A szárfoltosságok közül a fekete vagy fómás szárfoltosság az utóbbi években állandóan jelen van az állományokban és változó mértékben károsít. A fehérpenészes szár- és tányérrothadás hazánkban közönséges kórokozó. A napraforgónál kiemelt jelentőségű ez a betegség, mivel a legnagyobb károkat ebben a kultúrában okozhatja. Jelentőségét tovább növeli, hogy az ellene való védekezés nem egyszerű, leginkább a megfelelő vetésváltással történő megelőzés vezethet eredményre, bár a hibridek között a fogékonyság tekintetében jelentős különbségek vannak. Igen rövid idő alatt a napraforgó egyik legjelentősebb kórokozó szervezetévé vált a „klasszikus” kórokozók mellett hazánkban a diaportés szárfoltosság és -korhadás. A kórokozó a direkt termésveszteség mellett jelentős mértékű olajtartalom-csökkenést is okoz. A genetikában rejlő lehetőségek minél jobb kiaknázása is segítheti a kórokozó kártételének csökkentését, ami az ellenálló hibridek termesztését jelenti.
A széleskörű hibridválaszték alapos kórtani felvételezése és annak eredményei alapján a termesztés hatékonysága növelhető, hiszen a hibridek tulajdonságait, a genotípusok kórokozóval szembeni viselkedését szűkebb, térségi körülményeink között megismerhetjük. A hibridek betegségekkel szembeni ellenállóképessége nem egyöntetű, ezt a termesztéstechnológia során messzemenően figyelembe kell venni. A betegségekkel szemben érzékenyebb, de jó termőképességű hibrideknél a növényegészségügyi szabályok fokozott betartására ügyelni kell, illetve a preventív vegyszeres kezeléseket el kell végezni. A napraforgó ésszerű hibridmegválasztásával a termelő már kezdetben megalapozhatja a sikeres termesztést. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a kiválasztott hibridhez megfelelő technológiai szintet kell biztosítani, enélkül a jó hibrid sem képes jó teljesítményre. Amennyiben ez az összhang hiányzik, a termesztés kockázata jelentős mértékben növekszik. |
