Előfordul, hogy naponta egyszer egy slaggal kicsapatják a ketrecet. Közben az állatot természetesen nem engedik ki, így ő is vizes lesz, ami hideg idő esetén egyáltalán nem tesz jót neki sem. A napi táplálékot gyakran bármilyen interakció nélkül kapják meg a „gondozótól”, aki csak úgy odalöki nekik az ételt. Persze az étel mennyisége szinte sosem kielégítő, pontosan annyira elég, hogy ne haljon éhen szegény jószág.
A szörnyű körülmények miatt az állatok nem ritkán kapnak el különböző betegségeket. Ezeket csak ritkán veszik észre, még ritkábban kezelik, így sokszor az adoptálásra váró állat helyzetét maguk az intézmény vezetői rontják. Az így lebetegedő állatok sorsa még nehezebb, hiszen beteg állatot még ritkábban fogadnak örökbe, nem szeretnének kockázatot vállalni. A beteg állatokat hagyják szenvedni, előfordulnak esetek, amikor elaltatják őket, de a „gondozók” szeretik ezt is a természetre bízni. Vagyis inkább a betegségre, amit ők maguk okoztak.
Nincs érzéstelenítés
Rengetegen élnek abban a hitben, hogy a menhelyen történő altatás megegyezik azzal a folyamattal, amit egy állatorvos végez. Sajnos akik így hiszik, tévednek. Az állatorvos két fázisban altatja el az állatot. Először bead neki egy érzéstelenítő injekciót, aminek köszönhetően az állat nem érez fájdalmat a következő, halálos dózist jelentő injekciótól. A menhelyeken pénzügyi megfontolásból érzéstelenítést szinte sosem használnak, így szerencsétlen állat életének utolsó és lassú pillanatait is szenvedéssel tölti.
Amikor a kutyák utolsó sétájukra indulnak, sajnos nem az várja őket, amire számítanak. Hosszú idő után kiengedik őket a ketrecből, amitől boldognak érzik magukat, alig várják, hogy ismét megmozgathassák végtagjaikat, futkározzanak, ám amikor egy szoba a végállomás, ott ők is rájönnek, hogy valami nincs rendben. A „halálszobába” kísért állatok rájönnek, hogy valami nincs rendben, megvadulnak, szabadulni próbálnak, ám sajnos minden hiába. Gyakran már a szoba előtt megérzik vesztüket, ami borzasztó érzés lehet.
A legrosszabb része csak most jön...
Azt hitted, hogy amit eddig olvastál, szörnyű volt? Valóban embertelen, amit a menhelyen élő állatoknak át kell élniük, ám ami haláluk után következik, az a legrosszabb. Az elaltatott állatot szinte sosem részesítik semmilyen temetésben, egyszerűen a szemétbe hajítják őket. Először egy hűtőben tárolják őket – persze a menhely vezetői megkímélik magukat a halott állatból áradó szagtól -, de innen általában mindig a szeméttelepre vezet az útjuk, esetleg kísérleteket folytatnak rajtuk. A menhelyre bekerülő állatok nagy részének ez a sorsa. Szörnyű, de igaz.
