Kérdése van? Tegye fel, tanácsadóink válaszolnak! Állattenyésztés, növénytermesztés, kertészet, növényvédelem, talajművelés, jog, biotechnológia, környezetgazdálkodás, minden ami mezőgazdaság: Agrároldal.hu.
A tajgás sztyepp/tajga erdõ fázisok váltakozása 2 000–3 000 évente következett be. Krisztus elõtti 14 000 évtõl
kezdõdõen folyamatos hõmérsékletemelkedés és csapadéknövekedés vette kezdetét, és a pleisztocén végén
vegyeslombú zárt tajga fejlõdött ki az oligotróf tó körül, a podzoltalajjal borított homokbuckán. Majd a hõmérséklet emelkedése a Krisztus elõtti 10 600 évnél egy olyan mértéket ért el, hogy a tajgaelemek versenyképtelenné váltak a lombos erdei fajokkal szemben, így a fenyõfélék visszaszorultak és a korábban maradványfajként jelenlévõ lombosfák terjedtek szét a vizsgált üledékgyûjtõ környékén. Ezzel párhuzamosan megváltozott talaj- és üledékképzõdés is és egy barna erdei talaj fejlõdése indult meg a futóhomokbuckán, valamint észiszap felhalmozódás vette kezdetét a tavi rendszerben (5. ábra). Ekkor a korábbi glaciális környezetet felváltotta a holocén interglaciális környezet. A holocén környezet kialakulásával egy idõben a glaciális elemek visszaszorultak, de szelektíven fennmaradtak a területen. Tehát a területen a hideg idõszakban termomezofil
lombos erdei fajokkal jellemezhetõ erdõrefugium, a felmeledés során hidegtûrõ fajok reliktuma alakult
ki (kettõs refugium hatás). A holocén interglaciális környezet Krisztus elõtti 8 400 évben stabilizálódott,
amikor a területen a kora-holocén hárserdõket felváltotta a zárt tölgyerdõ és ebben az erdõtípusban a balkáni
és a közép-európai tölgyesekre jellemzõ Mollusca fajok terjedtek szét. Ez az erdõtípus a Krisztus elõtti 6 000
évben változott meg, amikor a kora-neolit közösségek telepedtek meg a vizsgált terület környékén és egy
nyitottabb erdõtípus alakult ki. A változás csak az erdei elemek arányát változtatta meg, de a fauna összetételét
nem érintette egészen Krisztus elõtti 1 300 évig, a bronzkor végéig. Adataink egyrészt azt bizonyítják, hogy
az éghajlati optimum, magas hõmérséklet és jelentõs csapadékbevétel a kora holocéntól a késõ holocénig,
Krisztus elõtt 8 400 és 1 300 évek között folyamatosan fennállt, másrészt azt mutatják, hogy az emberi megtelepedések és gazdálkodás szempontjából a bátorligeti láp és környéke csak háttér területnek számított a neolitikum, rézkor és bronzkor során. A késõ-vaskori kelta közösségek megtelepedésével, környezet átalakításával párhuzamosan antropogén hatásra terjedõ fajok jelentek meg a bátorligeti láp területén. A népvándorláskor végén, a magyar honfoglalást követõen a bátorligeti láp centrumát kitisztították, az üledéket kimerték és egy mesterséges tavat alakítottak ki. A mesterséges tó egészen a törökkor kezdetig fennállt. Jelenleg a honfoglaláskori tó mélyedésében maradtak fenn a bátorligeti láp glaciális reliktumai.
Bevezetés
Csinády Gerõ a Debreceni Egyetem Természeti Földrajzi Tanszékének egykori munkatársa publikálta az elsõ, pollenanalitikai alapú õskörnyezeti adatokat a bátorligeti láp területérõl (CSINÁDY 1953). Csinády a pollenösszetétel alapján rekonstruálta az egykori vegetáció összetételét, annak változását és a virágporszem arányok változásai nyomán a láp korát a holocén kezdetétõl, a fenyõ-nyír (preboreális) kortól, mintegy 9–10 ezer évtõl vezette le, elsõsorban FIRBAS (1949) és ZÓLYOMI (1952) rétegtani eredményeit és besorolását
felhasználva. Ez a Közép-Európára, köztük Magyarországra kidolgozott – egészen pontosan ÉNY-Európából átvett – rétegtani rendszer a XIX. második felétõl kezdõ- dõen a Skandináv-félsziget déli részén dolgozó palinológusok (BLYTT 1876, SERNANDER 1908, VAN POST 1916) munkájának eredményeire alapozódott (SÜMEGI 2001). A skandináv pollenanalitikai iskola eredményeinek hatására ugyanis elõbb Németországban
(FIRBAS 1949), majd Magyarországon (ZÓLYOMI 1952) a pollenszelvényeken megfigyelt növényzeti összetétel változások, ún. „vegetációs fázisok” (pl.: nyír-fenyõ, mogyoró, stb.) fokozatosan kronozónákká, rétegtani egységekké (preboreális, boreális, stb.) merevedtek úgy, hogy megtartották az eredeti kutatási területen, a Skandinávfélsziget déli részén megfigyelt vegetációs képet visszatükrözõ pollenösszetétel változásokat
(CUSHING 1967). Vagyis úgy alakították a paleovegetációs fázisokat kronozónákká, hogy azok megõrizték eredeti paleovegetációs tartalmukat (CUSHING 1967). Ez azt jelentené, hogy Európának a würm során jéggel borított északi és nyugati részein, illetve a würm során jégmentes déli és középsõ területeken ugyanabban az idõben, ugyanazon növényzeti összetételbeli változások játszódtak le a pleisztocén végén és a holocén során.
Ez a nyilvánvalóan tarthatatlan, toposszá merevedett tudományos elképzelés következtében Csinády Gerõ téves kronológiai besorolást és fejlõdéstörténeti rekonstrukciót készített az új környezettörténeti vizsgálatok eredményeinek tükrében (SÜMEGI 1996a, 1996b, WILLIS et al. 1995, SÜMEGI 2003).
Jelen publikációnk célja az volt, hogy a legújabb üledékföldtani, izotópgeokémiai, geokémiai, pollenanalitikai, karpológiai, quartermalakológiai vizsgálatok segítségével rekonstruáljuk a bátorligeti védett láp fejlõdéstörténetét. Adataink és eredményeink arra is rámutattak, hogy a korrekt radiokarbon adatokkal korolt környezettörténeti feldolgozások segítségével milyen pontosan nyomon lehet követni az egyes területek talajtani, növényzeti és faunisztikai állapotainak fejlõdését és a kialakult emberi hatásokat a pleisztocén végén és a holocén kezdetén. Munkánk jól példázza, hogy a megfelelõ õslénytani és geológiai módszerek felhasználásával milyen pontosan feltárható az elmúlt 10–20 ezer év fejlõdéstörténeti eseményei és ezeknek az eredményeknek és feldolgozásoknak a korrelatív összehasonlításával milyen – az eddigi adatoknál és kutatásoknál pontosabb – paleoökológiai és paleobiogeográfiai rekonstrukciókat készíthetünk Magyarországon is.
Anyag és módszerek
A bátorligeti láp Magyarország északkeleti részén, a magyar-román államhatártól mintegy két kilométerre nyugatra, a nyírségi hordalékkúp futóhomokkal fedett részén. két maradványgerinc által határolt mélyedésben, egy szélbarázdában fejlõdött ki (1. ábra). A területrõl az elsõ tudományos közleményt Tuzson János botanikus jelentette meg, aki a bátorligeti lápot szubarktikus reliktumnak tartotta (TUZSON 1914a, 1914b). Dudich
Endre zoológus elemezte elsõként a bátorliget láp recens Mollusca-faunáját (DUDICH
1926) és a faunát pleisztocén reliktumként írta le. Majd Soós Lajos határozott meg 36
csigafajt a láp területén és véleménye szerint a XIX. század elõtt, a bátorligetihez
hasonló Mollusca-fauna lehetett elterjedt az Alföldön (SOÓS 1928). A mintegy 50 hektáros
lápterület, illetve a lápterületet övezõ 200 hektáros bátorligeti legelõ védetté nyilvánítását követõen több természetvédelmi célú botanikai, zoológiai felmérés és két átfogó monográfia készült a vizsgált területrõl (SZÉKESSY 1953, MAHUNKA 1991). 1914- tõl 804 edényes növényt, 82 mohafajt (a magyar flóra mintegy harmadát), és 5400 állat- fajt (a magyar fauna több mint negyedét) írták le a lápról és a lápot övezõ mintegy 300
hektáros területrõl. Ez a flóra- és faunaösszetétel egyedülálló az Alföldön, ezért feltételezhetõ, hogy a napjainkban megfigyelhetõ rendkívüli és egyedülálló biodiverzitásnak a terület fejlõdésével, a fejlõdéstörténetével összefüggõ okai vannak (NYILAS és SÜMEGI 1991).
A Nyírség regionális éghajlatában szubkárpáti hatás figyelhetõ meg napjainkban (BACSÓ 1959, KAKAS 1960), amely alföldi viszonylatban jelentõs, 600 mm-t is meghaladó éves csapadékmennyiségben, hûvösebb nyarakban (19–20 ºC) és hidegebb telekben (–3 ºC) nyilvánul meg. A terület mikroklimatikus adottságai a futóhomok képzõdmény morfológiai kifejlõdése következtében mozaikosak, illetve a bucka mögötti mélyedéstõl
a bucka tetõszintjéig egy hõmérsékleti, páratartalmi, párolgási, hõingadozási grádiens figyelhetõ meg (SOÓ 1954a, 1954b). A homokbucka belsõ és külsõ oldalán, a legmélyebb az év legnagyobb részében nedves felszínû vagy sekély vízzel borított, náddal, gyékénnyel kevert, zsombékos és magassásos lápréti társulás (Caricetum acutiformisripariae), illetve nyíresek (Salici pentandrae-Betuletum pubescentis) helyezkednek el.
Ezeket a társulásokat és a bucka oldalait szil-kõris-tölgy keményfás ligeterdõk (Fraxino pannonicae-Ulmetum pannonicum) övezik, míg a homokbucka tetején ezüsthárs és tölgyfák jelentõs arányával jellemezhetõ erdõk (Festuco-Quercetum roboris) terjedtek (SOÓ 1954a, 1954b). A védett láp-futóhomok képzõdménytõl távolabb, a bátorligeti vizsgált terület peremén található futóhomok buckákat pedig már homoki gyöngyvirágos
tölgyes (Convallario-Quercetum tibiscense) erdõk borítják. A bátorliogeti terület újabb botanikai értékelést, vegetáció térképét STANDOVÁR et al. (1991, 1992), STANDOVÁR és TÓTH (1989, 1990, 1996), TÓTH (1992a, 1992b), TÓTH és MAHUNKA (1992) készítette el. A bátorligeti talajviszonyok követik a morfológiafüggõ mikroklimatikus és növényzeti változásokat. Talajsorozatok alakultak ki a legjelentõsebb szerves anyag tartalmú, semleges pH viszonyokkal jellemezhetõ, vasas kiválásokat tartalmazó, nagyon kötött fûz- és nyírláp talajoktól a homoki erdõk enyhén savas, laza homokos talajáig (SOÓ 1954a, 1954b). A bátorligeti láp legmélyebb pontjain kialakult nádas vízhatású, mocsári talajszintje, jelentõs karbonát tartalma (18–45%), lúgos kémhatása révén elkülönül a többi, gyakorlatilag karbonátoktól mentes bátorligeti talajszinttõl. Ezek a talajgenetikai különbségek jelentõs fejlõdéstörténeti elkülönülést, eltérõ és speciális geokémiai folyamatok
kialakulását valószínûsítik a bátorligeti láp területén.
A területen található futóhomok képzõdmények geomorfológiai változatosságát követõ mikroklimatikus, vegetációs grádienst, az alapkõzetbeli és a növényzeti változatosságot visszatükrözõ mozaikos kifejlõdésû talajadottságok mellett a Mollusca-fauna összetételbeli változása, a malakocönózisok mozaikos elkülönülése is megfigyelhetõ a területen (NYILAS és SÜMEGI 1991, VÁGVÖLGYI 1954). Vízi Mollusca fajok csak a zsombékos és sással, náddal, gyékénnyel fedett síklápi részrõl kerültek elõ (NYILAS és SÜMEGI, 1991).
A vízi Mollusca-faunában dominálnak az eutróf vizeket kedvelõ, idõszakos vízborítást is elviselõ elemek (Anisus spirorbis, Lymnaea truncatula, Sphaerium lacustre, Pisidium obtusale). Az amfibikus életmód, illetve az erõsen higrofil, hidegtûrõ szárazföldi fajok (Carychium minimum, Succinea putris, S. oblonga, Oxyloma elegans, Zonitoides nitidus, Perforatella bidentata, P. vicina) is elsõsorban a nedves bátorligeti lápréteken terjedtek el.
A döntõen euroszibériai elterjedésû malakofauna elemek mellett meglepõ a dél-európai, balkáni géncentrumú Vertigo moulinsiana, Monacha cartusiana jelenléte a hidegtûrõ maradványelemekkel, köztük a szõrös nyírekkel (Betula pubescens) tagolt síklápon. bátorligeti láprétek kiemelkedõ jelentõsége, hogy a kárpáti endemikus Perforatella icina, a kárpáti-podolikus Helix lutescens az Alföldön elsõsorban ezeken a területeken jelenik meg. A láprétek mellett a legértékesebb, közép-európai hegyvidéki területen elterjedt, alföldi területen – bátorligeti lápon kívül – csak a folyók menti ligeterdõkben található Mollusca fajok (Vertigo pusilla, Oxychilus glaber, Discus perspectivus, Cochlodina laminata Clausilia pumila, Laciniaria plicata, Perforatella dibothrion)
elsõsorban a bátorligeti keményfás ligeterdõkben élnek (NYILAS és SÜMEGI 1991). A buckatetõn található ezüsthársas erdõkben a közép-európai hegyvidéken elterjedt Mollusca fajok mellett olyan erdei elemek (Pomatias rivulare, Aegopinella minor, Lehmannia nyctelia) is elõkerültek, amelyeknek elterjedési centruma a Balkán-félsziget és Erdély erdõsültebb régióiban található. Az egyes vegetációs egységekhez köthetõ puhatestû közösségek összetétele alapján feltételeztük, hogy eltérõ elterjedési területtel és
környezeti igénnyel jellemezhetõ Mollusca fajok eltérõ éghajlati és õskörnyezeti szakaszokban, eltérõ éghajlati feltételek között jelenhettek meg a bátorligeti területen és a vizsgált láp mikrokörnyezeti mozaikosságának hatására maradhattak fenn egymás mellett. Ugyanakkor feltételezhetõ, hogy néhány Mollusca taxon (pl.: Monacha cartusiana) az emberi hatások kialakulását (pl.: erdõirtást) követõen terjedt el a bátorligeti lápon és környezetében. Így a recens malakofauna valószínûleg a holocén különbözõ szakaszaiban létrejött antropogén, éghajlati és környezeti hatásokra alakult ki. A jól fosszilizálódó héjanyaggal rendelkezõ, bátorligeti, recens Mollusca-fauna vizsgálata kiemelkedõ jelentõségû a környezettörténeti, régészeti vizsgálatok szempontjából, mert a területen élõ puhatestû fosszilis maradványai segítenek megérteni a területen a negyedidõszak végén
végbement, az éghajlati változások, az antropogén hatások során bekövetkezett, a recens fauna kialakulása szempontjából alapvetõ faunatörténeti eseményeket. A futóhomok képzõdmények közé zárt Kelet-Nyugat irányban mintegy 220 méter széles, É-D irányban 490 m hosszú szélbarázda ideális üledékgyûjtõ mélyedést alkot az õskörnyezeti vizsgálatokhoz. A földtani térképezõ fúrásokat motoros spirálfúróval, illetve a hazai térképezéseknél használatos Földvári fejjel készítettük. Így földtani térképezõ fúrások alapján a parabolaszárak között keresztszelvényt alakítottunk ki, amelynek segítségével az üledékgyûjtõ medencében kifejlõdött rétegek kiterjedését rajzoltuk meg (2. ábra). Az õskörnyezeti, környezetrégészeti, régészeti geológiai vizsgálatokhoz zavartalan magkihozatalú sekélyfúrásokat a nemzetközi paleoökológiai vizsgálatok során elfogadott és használatos módosított Livingstone-, illetve Orosz-fejjel és az ún. „átlapoló“ módszerrel mélyítettük le (LIVINGSTONE 1955, WRIGHT 1967). A pollenanalitikai fúrás helyének a futóhomok buckák mögötti kifúvásos mélyedés legmélyebb pontját választottuk ki, ahol a legvastagabb, legteljesebb üledékrétegek fejlõdtek ki. A fúrások mellett a parti zónában egy földtani szelvényt ástunk ki (1. ábra). Ennek oka az volt, hogy csak a part menti övezetben, a jelentõsebb parti üledék bemosódása következtében nyílott lehetõség szárazföldi környezetben élt Mollusca fajok jelentõs mennyiségû héjainak begyûjtésére, mert a szélbarázda központi részén kialakult tavi rétegekben ezek a fajok már nem jelentek meg. A réteghatárok kijelölése után az üledékes rétegeket a finomrétegtani szabályoknak megfelelõen szisztematikus (BIRKS és BIRKS 1980) részmintákra
bontottuk. A fúrások esetében 4 cm-ként végeztük a szedimentológiai, geo-kémiai, malakológiai és 2 cm-ként pollenanalitikai vizsgálatokat (WILLIS et al. 1995), míg a földtani szelvény üledékföldtani és õslénytani feldolgozása a finomrétegtani eljárásoknak megfelelõen (KROLOPP 1983), 5 cm-ként történt (SÜMEGI 1996b). A mintákat hazaszállítás után hosszában elvágtuk, és az üledékföldtani, pollenanalitikai, antrakológiai,
karpológiai, malakológiai vizsgálatra, geokémiai elemzésre szánt részeket, a nemzetközi vizsgálat kívánalmai szerint, 4 °C -on tároltuk. A paleoökológiai és rétegtani vizsgálatok az 1950-es években meginduló és az 1980-
as évek kezdetére kiforrott negyedidõszaki finomrétegtani mintavételi eljárásokon és feldolgozási modelleken alapulnak (BERGLUND 1986).
A finomrétegtani mintavételen és a standardizált feldolgozáson túl az adatok korrelatív összevetését és értelmezését, a Birks-féle (BIRKS és BIRKS 1980) nemzetközi, negyedidõszaki, õslénytani és geológiai módszereken alapuló paleoökológiai elemzési rendszer következetes használatát
tartottuk alapvetõnek. A bátorligeti láp fejlõdéstörténetének feltáráshoz meg kell értenünk a kis méretû üledékgyûjtõ medencékben az üledék felhalmozódásának, a különbözõ õsmaradvány típusok beágyazódásának mechanizmusát, mert a negyedidõszaki paleoökológiai, régészeti geológiai, környezettörténeti kutatásokban jelentõs szerepet tölt be a lokális felhalmozódási környezet, a kis területû üledékgyûjtõ medencék rekonstrukciója (MACKERETH 1966). Az egyik legpontosabb negyedidõszaki õskörnyezeti rekonstrukciós modellt az egykori környezet változásairól az üledékgyûjtõ medence
és vízgyûjtõ rendszerének kapcsolatánál dolgozták ki. A modell lényege az, hogy egy tó, láp vagy mocsár medrét és vízgyûjtõ területét lehatárolják a vízgyûjtõ geomorfológiai, illetve geológiai adottságai, a természetes vízválasztó vonala, határai. A vízgyûjtõ területérõl származó anyagok, a lejtõk alapkõzetébõl, talajából lepusztult anyagok mosódhatnak, szél által szállított por és virágporszemek hordódhatnak és rakódhatnak le távoli
területekrõl az üledékgyûjtõbe, illetve a tóban élt szervezetekbõl is jelentõs mennyiségû üledék képzõdhet és halmozódhat fel. Az eltérõ származású anyagok egy helyen történõ felhalmozódása azt jelenti, hogy az üledékgyûjtõ térben is reprezentálja a vízgyûjtõ, valamint a befogási területén végbement változásokat. Ugyanakkor a tavi, lápi vagy mocsári rendszerben található üledékrétegek felhalmozódása idõfüggõ esemény, ezért az üledékgyûjtõ nemcsak a vízgyûjtõ területen történt eseményeket gyûjti össze, hanem
idõben is rögzíti a felhalmozódott üledékek és rétegek helyzetét. Amennyiben a mikroléptékû (néhány hektáros) skálán történõ környezeti változásokat akarjuk megvizsgálni, akkor olyan kisebb felületû, zártabb üledékgyûjtõ rendszereket kell kiválasztani, amelyek csak lokális jelenségekrõl hordoznak információkat (DELCOURT és DELCOURT 1991). Ilyen kis méretû, lokális üledékgyûjtõként fogható fel a mintegy 2 ha kiterjedésû
szélfújta mélyedésben kialakult bátorligeti láp is (WILLIS et al. 1995). Mind a láp centrumában lemélyített fúrás szelvényen, mind a part mentén kialakított földtani szelvényen részletes üledékföldtani, mikrominerológiai, mikromorfológiai, pásztázó elektronmikroszkópos, radiokarbon, szén és oxigénizotópos, röntgendiffrakciós
vizsgálatokat, fõ- és nyomelemzést, valamint pollenanalitikai, antrakológiai, karpológiai és malakológiai elemzéseket végeztünk (WILLIS et al. 1995, SÜMEGI et al. 1996, DÁNIEL et al. 1996, SÜMEGI 2003). Mivel a módszerek részletes bemutatása már több helyen is megtörtént itt elsõsorban az elemzések eredményeinek és a környezettörténeti változások bemutatására törekszünk. Eredményei és értékelésük A láp centrumában Livingstone fúróval mélyített szelvénybõl és a láp peremén kialakított földtani szelvénybõl 17 radiokarbonmérést végeztettünk az MTA debreceni Atommag Kutató Intézet Könnyûizotóp Laboratóriumában.
Az õslénytani és radiokarbon adatok és párhuzamok alapján (SÜMEGI 1996b) feltételezzük, hogy a bátorligeti szélfújta mélyedésben a tavi üledékképzõdés mintegy Krisztus elõtti 19-20 ezer
évvel ezelõtt kezdõdhetett el. Így a bátorligeti láp feküjét alkotó szélbarázdának, a feküt alkotó futóhomok képzõdésének idejét ezt megelõzõ korra, a würm végén kialakult egyik rövidebb idejû hideg és száraz szakaszra, a Krisztus elõtti 20–21 ezer évre tehetjük. A feküt alkotó karbonátmentes homokból a mikrominerológiai elemzés elsõsorban jelentõs mennyiségû kvarcot, földpátot, muszkovitot mutatott ki.
A feküre egy a felszín felé fokozatosan csökkenõ homoktartalmú, jól osztályozott, sárgásszürke színû, karbonát- és Mollusca héjmentes, finomkõzetlisztes durvakõzetliszt réteg, egy hideg vizû oligotróf tóban felhalmozódott üledékréteg települt. Ez az üledékréteg a szélbarázda peremén kiékelõdik, mindössze néhány centiméteres réteget alkot, de az üledékgyûjtõ centrumában meghaladta a félméteres kifejlõdést is. A szemcseösszetétel
alapján feltételezhetõ, hogy a tavi rendszerben jelentõs mennyiségû hulló por halmozódott fel és minerorganikus üledékréteget alkotott. Az üledék C/N aránya 10-es érték alatt maradt és ez alapján is egy oligotróf tavi környezetre következtethetünk. A szervetlen anyag-tartalom volt ebben a szintben a legjelentõsebb (5. ábra) és a teljes kémiai feltárás során mért, az allogén szilikátokra jellemzõen jelentõs Al, K, Mg tartalmat
lehetett kimutatni. Az üledék agyagtartalma minimális, 1–2%-os volt, amelyet szinte teljes egészében szmektit típusú agyagásvány alkotott. A rétegtag legfontosabb mállatlan ásványi komponensei a kvarc, muszkovit és a földpátok voltak. A pásztázó elektronmikroszkópos felvételek alapján a tavi üledékbe ágyazódott kvarcszemcsék jól lekerekített, hosszan szállítódott futóhomokra jellemzõ típusba sorolhatók voltak (MOLNÁR et al.
1988). A bátorligeti feküszintben kimutatott 50%-ot meghaladó tûlevelû dominancia (Juniperus, Picea, Pinus) alapján a szélfújta mélyedésben kialakult tó kezdetén lucfenyõ uralmával jellemezhetõ boreális jellegû sztyeppés tajgát rekonstruálhattunk. Véleményünk szerint – a korábbi értékeléssel szemben (WILLIS et al. 1995) – az erdeifenyõ (Pinus sylvestris) mindössze 30%-os aránya alapján (PETERSON 1983) az erdeifenyõ
biztos lokális jelenlétére nem következtethetünk. A vörösfenyõ (Larix) hiánya, a nyírfa (Betula), a fûfélék (Gramineae), a sásfélék (Cyperaceae), valamint a tûlevelûek jelentõs aránya, a melegkedvelõ, széles-levelû, mérsékeltövi fajok (Carpinus, Quercus, Ulmus, Corylus) jelenléte igen fontos jelzõértékkel rendelkezik. Ezek alapján a napjainkban Ukrajna ÉK-i részén, az erdõssztyepp, tölgyes és boreális tajga zóna találkozásánál
kialakult, lucfenyõ dominanciájával jellemezhetõ erdõssztyepphez (ZÓLYOMI 1931) hasonlítható
a bátorligeti felsõ-würm végi vegetáció. A biozóna ezen részén a lombhullató fafajok aránya, hasonlóan a bátorligeti pollenösszetételhez, 5% alá esik vissza (lsd. kelet-európai Isopoll recens pollentérkép -PETERSON 1983). A korábban felvázolt képhez képest jelentõs eltérés, hogy nem lehetett kimutatni a Carpinus orientalis jelenlétét, mert egyértelmûen csak a Carpinus betulus fajhoz sorolható magok kerültek elõ (SÜMEGI et al. 1996). Ugyanakkor Willis Carpinus orientalis pollenre vonatkozó meghatározását több palinológus (JÁRAINÉ-KOMLÓDI 2001, MAGYARI 2002) is bírálta, jelezve, hogy a C. betulus/C. orientalis fajok elkülönítése a
korábban leírt és WILLIS et al. (1995) által felhasznált pollen határozási bélyegek alapján nem egyértelmû. Ugyanakkor a faszenek alapján a térségben már korábban is bizonyítani lehetett a Carpinus betulus faj egyértelmû, felsõ-würm korú jelenlétét (RUDNER és SÜMEGI 2001), ezért feltételezzük, hogy a bátorligeti, felsõ-würm kor végén kialakult vegyes lombozatú sztyeppés tajgában nem a napjainkban a Mediterránban, Pontikumban elterjedt, illetve a csákvári Kerek-hegyen is megtalálható Carpinus orientalis, hanem a
közép-európai területeken elterjedt Carpinus betulus faj jelenhetett meg. A frissen kialakult tóban Myriophyllum verticillatum (gyûrûs süllõhínár) és Potamogeton (békaszõlõ) fajok alkották a hínárvegetációt (WILLIS et al. 1995), míg a vízparti vegetációt Sphagnum (tõzegmoha) és bokorfüzes (Salix) képezte. A hínárvegetáció vízborítási igénye alapján a felsõ-würm tó mélysége mintegy 1,5–2 m mély lehetett.
A következõ üledékes rétegben a homokfrakció aránya lecsökken és egyre jelentõsebb arányban jelentkezik az agyagfrakció és egy kékeszöld színû agyagos kõzetliszt horizont alakult ki. Feltételezhetõ, hogy ez az agyagtartalom a parti régió talajainak bemosódásából származott. Az agyagtartalom talajerózióból származó növekedését az is alátámasztja, hogy a láp peremén található szelvényben az agyagtartalom (2-30%) végig
jelentõsebb volt, mint a láp centrumában kialakított fúrásszelvényben (1–7%), jelezve a parti bemosódás kialakulását. Az agyagtartalom legjelentõsebb aránya (20–30%) a parti szelvényben és ebben a horizontban a durvakõzetliszt aránya ugrásszerûen, 60%-ról 30% alá csökkent, ugyanakkor a szerves anyagtartalom jelentõsen megemelkedett. Ezek a változások jól párhuzamosíthatók a pleisztocén végi üledékképzõdési környezet megváltozásával, a levegõben lévõ egykori eolikus poranyag csökkenésével, a növényzettel
borított térszínek növekedésével és a mállás intenzívebbé válásával (SÜMEGI 1996a, 1996b). Hasonló a globális hõmérséklet-növekedés hatására lejátszódott üledékes környezeti változást már korábban is sikerült kimutatni a magyarországi üledékgyûjtõ medencékben (WILLIS et al. 1997, SÜMEGI 1996a, 1996b 2001). A bátorligeti üledékképzõdési környezet megváltozását Krisztus utáni 14 ezer évre tehetjük a radiokarbon eredmények és a különbözõ üledékgyûjtõ medencék ülepedési rátájának figyelembevételével.
Ez a késõ-glaciális kor kezdetén kialakult agyagtartalom növekedés és kõzetliszt-tartalom csökkenés jó egyezést mutat a levegõben lévõ globális szintû poranyag fokozatos csökkenésével, a löszképzõdés lezárulásával (PÉCSI 1993), a Kárpát-medencében a késõglaciális vegyeslombú, zártabb tajga állapot kialakulásával és a podzoltalaj képzõdés intenzívebbé válásával (SÜMEGI 1996a, 2003). Ezt támasztja alá az elem- és ásványösszetétel változása is, mert a vízben oldható, savas pH körülmények között képzõdõ
podzol talaj esetében a szilikátokból felszabaduló és mobilis, vízoldható formába kerülõ Fe, Mn, Al aránya a szelvényen belül a legjelentõsebbnek, ugyanakkor a vízben oldható Ca, Mg, Si aránya a legkisebbnek bizonyult. Az üledékes szuszpenzióban mért pH alapján is egyedül ebben a szintben lehetett savas viszonyokat kimutatni a vizsgált rétegsorokban. Az agyag jelentõs része szmektit, kisebb része szmektit/illit típusúnak bizonyult
(KOVÁCS-PÁLFFY et al. 1996). A C/N arány fokozatosan 10 fölé emelkedett, de a 15-ös értéket nem haladta meg, vagyis a tavi rendszer fokozatosan disztróf rendszerré válthatott. Ennek az üledékes horizontnak a legjellemzõbb ásványai a Fe-montmorillonit (nontronit), goethit, gipsz, barit és a vivianit voltak (KOVÁCS-PÁLFFY et al. 1996). A pásztázó mikroszkópos és mikroszondás elemzések alapján a vivianit, manganit,
nontronit ásványok mellett elnyúló, lapos táblás kifejlõdésû illetve helyenként rostos, szálas megjelenésû Ca-, Ba-, és S -tartalmú ásványok, gipsz és barit mutatható ki. Az üledék és ásványösszetétel mellett az egykori vegetáció is jelentõsen átalakult. A pollenkoncentráció az elõzõ szintekhez képest ugrásszerûen megemelkedett. Ez a változás az egyre jelentõsebb növényzeti borítás pollenkibocsátó képességének növekedését, az üledék pollenmegõrzõ képességének javulását jelzi. A sásfélék (Cyperaceae),
fûfélék (Gramineae/Poaceae) aránya erõteljesen lecsökkent, a homoktövis (Hippophaë rhamnoides) teljes mértékben visszaszorult, ugyanakkor az ürömfélék (Artemisia) aránya jelentõsen megemelkedett ebben a szintben, és az erdeifenyõ (Pinus), a lucfenyõ (Picea), a nyír (Betula), a boróka (Juniperus) aránya a szelvényen belül a legjelentõsebbé vált. A mérsékeltövi, melegkedvelõ, széles-levelû fák (Quercus, Carpinus, Ulmus,
Corylus) aránya emelkedett és egyes mintákban elérte az 5%-ot is. A Salix (fûz) aránya ugyancsak emelkedett. A tûlevelû elemek és lombosfa fajok tehát egyaránt terjedtek ebben a kronológiai horizontban.
Az üledékföldtani, geokémiai és paleobotanikai adatok egyaránt azt bizonyítják, hogy zárt tajga alakult ki a vizsgált területen. A zárt tajga kialakulását követõen a talaj, egészen pontosan a savas pH-n történõ podzolképzõdés felerõsödött és ennek hatására az üledékgyûjtõ medence és a környezõ területek elemforgalma megváltozott. Ebben az üledékes horizontban sikerült Mollusca faunát is feltárnunk, amelyben a
palearktikus, euroszibériai, hidegtûrõ, nagy tûrõképességû és állandó vízborítást igénylõ vízi fajok (Valvata pulchella, Lymnaea palustris, Planorbis planorbis, Bithynia leachi, Gyraulus riparius) aránya volt a jelentõs. A szárazföldi faunaelemek közül csak a vízparti sávban elterjedt, víz feletti növények szárain, levelein, vagy mohákon élõ Carychium minimum, Succinea putris fajok kerültek elõ ebbõl a szintbõl. A fauna összetétele
alapján a késõ-glaciális korban a tavi állapot legjelentõsebb vízborítottsága mintegy 1,5 m mély lehetett.
A viviantos üledékrétegre egy vörösbarna színû, agyagos kõzetliszt réteg települt, majd helyenként vörösbarna vasas foltokat tartalmazó édesvízi mészkõréteg fejlõdött ki. A geokémiai elemzések arra utalnak, hogy ebben az üledékes szintben, a kalcitban, az egyértelmûen domináns Ca2+ kation (94%) mellett elsõsorban Mg2+ (4%) kation mutatható ki, míg a Fe2+ (2%) tartalom alárendelt. A vörösbarna színû rétegben a kalcitot a
következõ formában írhatjuk le pontosan: (Ca0,94Mg0,04,Fe0,02)CO3 és ezt a karbonátos ásványi összetételt Mg(Fe)-tartalmú kalcitnak nevezhetjük. Az édesvízi mészkõrétegben karbonát tartalom ugrásszerûen megemelkedett (5. ábra) és több mintában is meghaladta az 50, sõt a 70%-ot is. A vizes extrakció Fe tartalma hirtelen lecsökkent, míg a Ca, Mg, Al, Si tartalom erõteljesen megemelkedett. A szerves anyag tartalom is jelentõs ebben a horizontban, ugyanakkor az üledékben mért C/N arány meghaladta az eutróf tavakra jellemzõ 15-ös értéket. Ezek az adatok jelentõsebb szerves anyag terheltség kialakulását, a bátorligeti üledékgyûjtõ medencében kifejlõdött tavi rendszer egykori, fokozatos eutrófizációját tükrözi. A röntgendiffrakciós elemzések alapján (KOVÁCSPÁLFFY et al. 1996) jelentõs mennyiségû (22-64%) kalcit alakult ki a szelvénynek ebben
a szakaszában, míg a szilikátok mennyisége fokozatosan lecsökkent és megjelent a pirit (FeS2) ásvány a szelvényben. Az elõzõ szinthez képest a Mg2+ kation (2%) beépülése a kalcit rácsába lecsökkent és alacsony Mg-tartalmú kalcit (Ca0,98Mg0,02)CO3, illetve az mikroszonda vizsgálatok alapján tiszta kalcit egyaránt képzõdött az üledékben. A karbonát tartalom legjelentõsebb aránya (78%) a karbonátos szint felszín közeli részén alakult ki. Ugyanitt a szerves anyag tartalom is jelentõsen megemelkedett és meghaladta az 5%-
ot. Az üledékgyûjtõbe bemosódott agyagásványok alapján a környezõ területeken a mállás jellege mintegy 9 000 évvel ezelõtt megváltozott, mert az autochton származású muszkovit szemcsék eltûnésével egy idõben a szmektit, illetve szmektit-illit típusú agyásványok mellett jelentõs arányban megjelentek az illit és kaolinit agyagásványok is, míg a nontronit agyagásvány eltûnt az üledékes összletbõl. Ezek a változások a podzol
talajképzõdés lezárulását, a barna erdei talaj kialakulásának megindulását valószínûsítik. Hasonló talajfejlõdési folyamatváltozást lehetett rekonstruálni a Kárpát-medence más területein is a pleisztocén-holocén határán (WILLIS et al. 1997). A bátorligeti szélfújta mélyedést övezõ homokbucka anyaga, eltérõen a kiskunsági homokterület alapkõzetétõl nem tartalmaz sem kalcitot, sem dolomitot, teljesen karbonát-
mentesnek bizonyult, így a tavi karbonátos rendszerbe allochton módon nem kerülhetett be törmelékes karbonát, kalcit vagy dolomit. Ezért feltételezzük, hogy a vízben oldódó Ca-, Mg-tartalom valószínûleg a szilikátok (a nehézásvány vizsgálat alapján a terület futóhomok alapkõzetét felépítõ piroxén, földpát és muszkovit ásványok) mállásából származott. Tehát az üledékgyûjtõ medence vízgyûjtõ területén kialakult mállásnak,
talajképzõdésnek kiemelkedõ jelentõsége van a tó elemforgalma szempontjából, nem véletlen, hogy a vízben oldódó Ca-, Mg-tartalom a pleisztocén végén, a holocén kezdetén, a globális hõmérséklet okozta vegetáció- és talajváltással, a mállás intenzitásának növekedésével egy idõben emelkedett meg ugrásszerûen. Ezt a Ca felszabadulást erõteljesen segíthette a holocén kezdetén a lombos fák terjedése, mert ezek a növények –
szemben a tûlevelû fákkal – akkumulálják a leveleikben a mállás során felszabaduló kalciumot, így a lombos fákról lehulló levelek kalciumtartalma tízszer-tizenötször jelentõsebb, mint a tûlevelek kalciumtartalma (BENNETT et al. 1992, WILLIS et al. 1997). A lombos fákról lehulló levelekbõl a csapadékvíz a kalciumot könnyen kioldja és az üledékgyûjtõ medencébe transzportálja. A vízben így jelentõs mennyiségû hidrokarbonáthoz kötõdõ kalcium (Ca[HCO3]2) alakulhatott ki.
A radiokarbon vizsgálatok alapján a Krisztus elõtti 11. évezredben ugrásszerûen megváltozott a pollenösszetétel. Elõbb a lucfenyõ, majd 10 000 BP évtõl a Pinus, Betula virágporszemek aránya jelentõsen lecsökkent és egyúttal a Tilia, Corylus, Ulmus, Quercus, Alnus, valamint a páfrányok (Filicales) aránya erõteljesen emelkedett, míg a fû- és sásfélék aránya jelentõs maradt. Ezt a pleisztocén/holocén határon kialakult, jelentõs pollenösszetétel változást a bátorligeti szelvényben egyedülállóvá tette, hogy a hárs
(Tilia) dominanciája emelkedett meg jelentõsen (WILLIS et al. 1995), szemben más magyarországi szelvényeken jelzett mogyoró, tölgy, vagy sztyepp elemek dominancia növekedéséhez képest (ZÓLYOMI 1931, 1952, JÁRAINÉ-KOMLÓDI 1966, 1968, 1969). Hasonló hársfa dominanciával jellemezhetõ kora-holocén erdõket lehetett rekonstruálni a siroki Nyíres-láp (GARDNER 1999), valamint a csarodai Nyíres-tó (SÜMEGI 1999) elemzésénél is. A Tilia kiemelkedõ aránya valószínûleg összefüggésben hozható a bátorligeti
láp környezetében megfigyelhetõ morfológiai mozaikossággal, mert a talajvíztükör fölé emelkedõ száraz homokhát megfelelõ élõhelyet biztosított a hársfa megtelepedésének és terjedésének. A védett területen ma is a homokbucka délkeleti lejtõrészén maradt fenn az ezüsthársas erdõtársulás. A melegkedvelõ Tilia dominanciával jellemezhetõ erdõssztyepp vegetáció majd 2000 naptári éven át, Krisztus elõtti 8600 évig fennmaradt. A Tilia kora holocén gyors megjelenése, expanziója és jelentõs aránya alapján feltételezzük,
hogy a hárs erdélyi, Partiumi refugiumának, reliktum területeinek fluktuációs övezetéhez tartozott az ÉK alföldi régió, magában foglalva a csarodai, bátorligeti területeket is. A pleisztocén/holocén határán kialakult erdõtársulással párhuzamosan a süllõhínár a tavi rendszerben visszaszorult és megjelentek a sekély, gyorsan átmelegedõ vizet jelzõ széleslevelû gyékény (Typha latifolia), békaszõlõ (Potamogeton), békabuzogány
(Sparganium), hídõr (Alisma) fajok a szélfújta mélyedésben kialakult tóban. A növényzet alapján a holocén kezdetén az enyhébb, szárazabb éghajlaton, a kisebb csapadék mennyiség és/vagy az intenzívebb párolgás következtében a szélfújta mélyedésben kialakult tavi rendszer vízszintje valószínûleg szezonálisan, a vegetációs periódus során lecsökkenhetett. A mésziszap képzõdés során megközelítõleg Krisztus elõtti
8600 évtõl a hárs fokozatosan visszaszorul és a tölgy (Quercus), fûz (Salix) pollenek aránya emelkedik jelentõsen és bár csekély arányban, de megjelennek a bükk (Fagus) és a jegenyefenyõ (Abies) virágporszemcsék is a szelvényben. Egy kiegyenlítettebb, csapadékosabb éghajlaton indult meg a tölgyerdõ terjedése és valószínûleg a hárserdõk is ekkor szorultak a bátorligeti parabolabucka déli lejtõjére. A Fagus pollenek jelenléte több szempontból is jelentõs. Légáramlással nehezen terjedõ pollenjei következtében
feltételezhetõ, hogy a bükkfa a bátorligeti kora holocén kiterjedt tölgyerdõ vegetációjának, még ha jelentéktelen számban is, de része volt. Ezt támasztja alá a parti szelvénybõl származó, egyértelmûen az egykori helyi vegetációból eredõ, autochton beágyazódású faszénminták antrakológiai vizsgálata (SÜMEGI et al. 1996), amelyben mintegy Krisztus elõtti 7600 évtõl a bükk faszenek folyamatos jelenlétét lehetett bizonyítani. A bükkfa
pollenszemek és faszenek azt bizonyítják, hogy a bükk terjedése nem csak a szlovéniai negyedidõszaki bükk refugiumból (GARDNER 1998, 1999, GARDNER és WILLIS 1999) indulhatott meg, mint azt több magyar palinológus állítja az utóbbi idõkben (MAGYARI 2001). A bátorligeti adatok szerint a bükkfának több reliktum területe is kialakulhatott a Kárpát-medence peremén, a medencét környezõ hegységekben (Erdélyi középhegység, Kárpátok, Fruska Gora), így a bükkfa terjedése, alföldi megtelepedése többirányú folyamat
lehetett, illetve több irányból is megtörténhetett. A vízi növények pollen arányának változásai, a gyékény, békaszõlõ, hídõr dominancia hullámzásai alapján a periodikus vízborítás tovább folytatódhatott ebben a vegetációs fázisban is, bár a vízi tündérrózsa (Nymphaea) megjelenése a tó vízszintjének általános emelkedését, a jelentõsebb vízborítás kialakulását jelzi.
A láp peremén kialakított földtani szelvényben az elsõ malakológiai horizont Krisztus elõtti 11 500–9 600 évek közé tehetõ. Az állandó vízborítást igénylõ fajok aránya a parti szelvényen belül ebben a horizontban a legjelentõsebb és a faunában az enyhébb klímát kedvelõ (Pomatias rivulare, Discus perspectivus, Vertigo angustior), és hidegtûrõ elemek (Valvata pulchella, Bithynia leachi, Gyraulus riparius, Discus ruderatus) egyaránt elõfordulnak. A vízi fauna összetétele teljesen hasonló, mint a láp centrumában mélyített fúrásszelvényében talált pleisztocén végi vízi fauna összetétele és ez alapján egy hidegvízû, növényzettel kevésbé benõtt, oligotróf tavi rendszert rekonstruálhatunk. Viszont a szárazföldi faunában a pleisztocén hidegebb szakaszaiban elterjedt, hidegtûrõ, erdei, boreo-alpin (Discus ruderatus) és a holocén során szétterjedõ, erdei környezetet és enyhébb klímát kedvelõ közép-európai (Discus perspectivus), pontikus (euxin) elterjedésû fajok (Pomatias rivulare) egyaránt elõfordultak. A parti szelvény szárazföldi faunájának
összetétele szinte teljes mértékben korrelálható a láp centrumában mélyített fúrás pollen- elemzésének eredményeivel, a pollen alapján megrajzolt termomezofil lombos erdei elemekbõl és tûlevelûekbõl álló, zárt vegyes lombozatú tajgaerdõ keveredésének, a tajga/lombos erdõ váltás szintjével. Feltûnõ, hogy ezeknek a pleisztocén/ holocén határán kialakult Mollusca-faunát alkotó fajoknak recens areája nem átfedõ. Ezért a bátorligeti láp környezetében a pleisztocén végén, holocén kezdetén olyan csigaközösségek alakulhattak ki, amelyeknek nincsenek napjainkban megfigyelhetõ párhuzamai. A bátorligeti, pleisztocén végi, helyi környezeti tényezõket tükrözõ szárazföldi Molluscafauna különleges összetétele egyrészt bizonyítja, hogy a bátorligeti területen egy termomezofil erdei elemeket is megõrzõ erdei refugium fejlõdött ki. Másrészt arra bizonyíték,
hogy a korábbi megállapítá sokkal szemben (FÛKÖH 1990, 1992, JÁRAINÉ-KOMLÓDI 1966, 1969, ZÓLYOMI 1952) a pleisztocén/holocén határán a Kárpát-medencében nemcsak hideg sztyepp – nyír-fenyõ erdõ – meleg sztyepp, hanem tajgaerdõ, lomboserdõ váltás is rekonstruálható. Az euxin, a közép-európai és a boreo-alpin fajok jelenléte mellett holarktikus, palearktikus és euroszibériai elemek dominálnak ebben a szintben.
Az erdei fajok kiemelkedõ, 90%-ot meghaladó aránya mellett a szegély zónát és nyílt területet kedvelõ fajok is megjelentek ebben a szelvényszakaszban. A fauna-összetétel tehát már a pleisztocén végén, a holocén kezdetén rendkívül sokszínû volt. Úgy tûnik, hogy az élõvilág napjainkban is megfigyelhetõ nagyfokú sokszínûsége (a biodiverzitás) már a pleisztocén végétõl fennállt a bátorligeti lápon. A hárspollen dominanciaszintjében, Krisztus elõtti 9600–8400 évek között az állandó vízborítást kedvelõ fajok, köztük a hidegtûrõ elemek aránya, valamint az erdei fajok dominanciája lecsökkent és az idõszakos vízborítást kedvelõ elemek, a szegély zónát kedvelõ fajok aránya megemelkedett. Ezek a változások egy szárazabb éghajlati
szakasz, egy nyitottabb, jól átvilágított, valószínûleg erõteljesebb cserjevegetációval rendelkezõ erdõtípus kialakulását valószínûsítik és jól párhuzamosíthatók a láp centrumában mélyített fúrás szelvényébõl megismert kora-holocén során kifejlõdött pollenösszetételbeli és faunisztikai változásokkal. A Mollusca-faunában visszaszorulnak a boreo-alpin elemek, a hidegtûrõ fajok aránya tovább csökken, megjelennek a középeurópai
erdei elemek és fokozatosan emelkedett a délkelet-európai, erdei környezetet igénylõ fajok aránya is. A délkelet-európai erdei fajok közül a bátorligeti láp területén ma még jelenlévõ Aegopinella minor (NYILAS és SÜMEGI 1991) és a recens faunában már nem található Aegopinella pura együttes jelenléte is igazolja a fentebb leírt összefüggéseket. Mivel az erdõssztyepp jellegû növényzetnél a nyitottabb növényzeti borítást
igénylõ fajok arányának is növekednie kellett volna, ezért egy különleges, jó fényáteresztõ lombozattal rendelkezõ és nem erdõssztyepp jellegû erdei növényzet kialakulását rekonstruáltuk ebben a szintben.
A következõ quartermalakológiai horizont Krisztus elõtti 8400–4800 évek között fejlõdött ki. Az állandó vízborítást igénylõ fajok aránya tovább csökkent, míg az idõszakos vízborítást igénylõ fajok aránya tovább emelkedett és a két, eltérõ vízi környezetet igénylõ paleoökológiai csoport aránya ebben a szintben átfordult. Ez a faunaváltozás
a vízszint változása mellett elsõsorban egy széles, mocsaras parti övezet és valószínûleg egy keményfás ligeterdõ kialakulását jelezheti. Ezt támasztja alá a parti élõhelyekre, nádas, gyékényes, sásos övre jellemzõ Carychium minimum, Vallonia pulchella, V. enniensis illetve az erdei környezetre jellemzõ Carychium tridentatum kiemelkedõen jelentõs aránya, a mintánként több ezer egyeddel történõ elõfordulása is. A radiokarbon vizsgálatok alapján Krisztus elõtti 6008 cal BC évnél a karbonátos üledékes fázis lezárult és egy szerves anyagban dús tavi üledékes rendszer alakult ki. A mezotróf holocén tavi rendszer eutrófizálódása az elsõ termelõ gazdálkodást folytató neolit közösségek megjelenésével egy idõben fejlõdött ki a bátorligeti szélbarázdában. Így feltételezhetõ, hogy a tavi rendszer eutrófizálódása összefüggésben lehetett a neolit
közösségek égetéses erdõirtásos tevékenységével, a szántók, legelõk kialakítása során megnövekedett talajerózióval. A kora neolit erdõirtásokat követõen több, emberi hatásra kialakult változásokat rekonstruáltunk a bátorligeti üledékes összletben. Ezek közül kiemelkedik a késõ-bronzkori, kelta-császárkori erdõirtások és honfoglaláskori mesterséges tó kialakítása a láp centrumában. A mesterséges tavat itatásra, áztatásra, vagy
halastóként egyaránt hasznosíthatták. A környezettörténeti vizsgálatok alapján egyértelmûen kijelenthetõ, hogy a neolit közösségek megjelenésétõl kezdõdõen a bátorligeti láp és környezetének természetes fejlõdése megtört és a láp mai állapotának kialakulásában az õskori és történelmi emberi kultúrák igen jelentõs szerepet játszottak. A termelõ gazdálkodást folytató közösségek megjelenésével párhuzamosan az erdei fajok aránya fokozatosan csökkent, bizonyos fajok (Discus ruderatus) eltûntek a vizsgált területrõl, míg mások (Granaria frumentum, Monacha cartusiana) pont az emberi hatás következtében kialakult nyitottabb vegetációban telepedtek meg. Összességében az emberi hatások a bátorligeti láp környezetét, flóráját és faunáját homogenizálták az elmúlt évezredekben.
Szeretné vállalkozását hatékonyan hirdetni? Szeretné, ha weblapja látogatottabb lenne? Online marketing tanácsadás, és hatékony online hirdetés az Agrároldal.hu szakértőitől! Kérje ajánlatunkat itt!
Forrás: Tájökológiai Lapok
