A jelenleg zajló WTO tárgyalások során soha senki nem nyilatkozott úgy, hogy a jövőben a fejlődő országok ne védhetnék továbbra

AFJA Konferencia

2008. június 11-én, Párizsban az AFJA "Világélelmezési krízis és a kereskedelem liberalizációja: Hol lesz a helye a jövőben Európának és a francia mezőgazdaságnak?" címmel vitát szervezett.
 
Vitapartnerek Bertrand Hervieu, a CIHEAM (Centre international des hautes études agronomiques méditerranéennes) főtitkára és Philippe Chalmin a Paris-Dauphine Egyetem közgazdaságtudományi professzora voltak.
 
A világot sújtó éhínség felszámolására, megoldási javaslatként csak nagyon ritkán fogalmazódik meg az, hogy a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek piacait liberalizálni kellene. A városokban élő lakosok a keresetük nagy részét általában élelmiszerek vásárlására költik el. A biztonságos élelmiszerellátást a nem megfelelő helyi kormányzás és a korrupció is megnehezíti. Az elmúlt években FOB Bangkok paritáson a rizs ára 150-1000 euró/tonna körül alakult, annak ellenére, hogy a búzával ellentétben a rizsre nem lehet határidős ügyleteket kötni. Így a rizs esetében spekulációra sincs lehetőség. Sokan ugyanis a spekulációt okolják a mezőgazdasági termékek árának emelkedéséért. Vannak olyanok, pl. Jean Ziegler, aki az ENSZ munkatársa, akik már azt hangoztatják, hogy a mezőgazdasági termékek Chicago-i Tőzsdéjét fel kellene számolni és a spekulációt be kellene tiltani.

Az előadók úgy ítélték meg, hogy a fejlett országokban a mezőgazdasági termékek piacát liberalizálni kellene és ezzel egyidőben a fejlődő országokban erősíteni kellene a mezőgazdasági politika szerepét. Ott olyan mezőgazdasági politikát kellene kidolgozni, amellyel nem a nagygazdaságokat segítenék, hanem elsősorban a kis- és közepes méretű családi gazdaságokat. Mindemellett garantált árat kellene termékeiknek biztosítani.
Gondot jelent az, hogy a piaci jelzésekre nagyon későn reagálunk. A mediterrán országokban az évek során olyan fizetőképes középréteg jelent meg, amely már keresi a piacon az állati fehérjéket. Emellett a nagyobb városok közelében megtelepedtek az első nagyobb bevásárlóközpontok is, amelyek ezeket az országokat is bekapcsolják a világpiaci vérkeringésbe. Sajnálatos módon ezek az üzletközpontok termékeik nagyrészét alapvetően külföldről szerzik be és így hozzájárulnak a helyi gazdaságok tönkretételéhez. Az élelmiszerbiztonsági és állategészségügyi kérdésekkel pedig nem foglalkoznak. Sajnálatos módon nem az következett be a mediterrán térségben, amit a szakértők reméltek, miszerint a fizetőképes középréteg megjelenése új lendületet ad a helyi mezőgazdasági termelésnek.
 
A jelenleg zajló WTO tárgyalások során soha senki nem nyilatkozott úgy, hogy a jövőben a fejlődő országok ne védhetnék továbbra is piacaikat. A piacok megnyitását a G20-aktól (beleértve, tehát pl. Kínát és Brazíliát is) várják el. Annak ellenére, hogy a Doha-i Fordulót az elmaradott országok fejlesztése/fejlődése jegyében hirdették meg, egyáltalán nem kínál megoldást a fejlődésre.

Sajnálatos módon a FAO sem képes hozzájárulni az elmaradott térségek fejlesztéséhez, szinte már semmiféle erővel nem bír e téren. A két hete lezajlott FAO ülésen nem sok szó esett az ázsiai fejlődő országok helyzetéről. Ennek oka az, hogy azok általánosságba véve demokratikusan működő országoknak tekinthetők (pl. koreai mezőgazdasági politika). Ezzel ellentétben az afrikai országok közel sem működnek demokratikus elvek alapján. Ezekben az országokban nincs mezőgazdasági politika és a mezőgazdasági termelők szava nem sokat számít.
 
Érthetetlen az, hogy az elmúlt 10 évben miért nem sikerült a nagyobb nemzetközi szervezetek szintjén egyetlen egyszer sem egy igazán jó és hasznos konferenciát szervezni a mezőgazdaságról. Erre sem a FAO, sem a WTO, sem pedig a Világbank nem volt képes. A mediterrán országok részvételével, pl. nagyon nehéz összehozni egy olyan konferenciát, amely az élelmiszerekkel való biztonságos ellátásról szólna. Ez a kérdés ezekben az országokban tabutémának számít.
 
Franciaországban sincsenek már sokan azok, akiket valóban érdekelne a mezőgazdaság, míg a 60-70-es években a társadalom valamennyi rétegét foglalkoztatta ez a terület.
 
A mezőgazdasági politikák megvalósítása mindig sokba kerül (lásd KAP), de ennek ellenére erre a fejlődő országokban szükség lenne, és módot kellene találni arra, hogy ehhez a megfelelő eszközöket biztosítani is tudjuk. A mediterrán országok élelmiszerekkel történő ellátása ugyanis az elkövetkezendő 20 évben biztosan jelentős problémákat fog okozni. Ezekben az országokban a lakosság 30-45%-a a mezőgazdaságból él. Előbb vagy utóbb ez politikai, szociális nehézségeket fog jelenteni. A szóban forgó országokban hatékony mezőgazdasági politika mellett jól működő vidékfejlesztési politika is kell. Az előadók azt javasolták, hogy az EU ezen országok megsegítésére a KAP II. pillérét használja föl.
 
A KAP-felülvizsgálat körül folyó vita tisztán európai jellegű, amely egyáltalán nem számol a világban jelentkező problémákkal. Megjegyzendő, hogy az USA-ban, nemrégiben elfogadott új Farm bill is ilyen. A KAP-nek a jövőben nem piacszervezési szerepet kellene betöltenie, hanem a gazdákat kellene kompenzálnia a mezőgazdaság által nyújtott pozitív externáliákért. A KAP az élelmezési válság kezelésére sem ad választ, leszámítva talán azt, hogy az európai piac a 3. országokból érkező importáruk számára nyitottnak tekinthető. A piackezelési eszközöket fel kellene számolni, mivel azok fenntartása nagyon sokba kerül és csak rendkívül gyenge hatékonysággal működnek. Intervencióra sem lenne szükség, hiszen az csak még inkább fokozza a brüsszeli bürokráciát. Összvilági szinten képtelenség a mezőgazdaság egészének irányítása. Beavatkozni pedig a piac jelzései alapján kellene és nem pedig fordítva. Chalmin professzor szerint még a piacszabályozási raktározásnak (lásd Japán) sincs létjogosultsága, maximum a vészhelyzetben történő raktározást tartja elfogadhatónak.  
 
A világban működő valamennyi mezőgazdasági termelési modellt tekintve nincs olyan, amelyet követendő példaként lehetne mutogatni. A világban, így a mediterrán országokat is beleértve, hárompólusú mezőgazdasági termelési modell működik:

• Nagyüzemi gazdaságok: kapitalista módon működnek, igen innovatívak
• Családi jellegű gazdaságok
• Kisgazdaságok: Ezekből működik a legtöbb a világban. Ide tartoznak azok a kisparasztok is, akik már annyira szegények, hogy elvándorolni sem tudnak.