Vannak az életben napok, amikor Te pontosan ugyanúgy ébredsz, ugyanúgy iszod meg a reggeli kávédat, és ugyanúgy indulsz útnak a gondolataidba burkolózva, mint az össze többi napon. Aztán hirtelen történik valami. Találkozol valakivel, és abban a percben megváltoznak a gondolataid, és talán az életed is….
Az emberek más és más történeteket élnek, más és más élményeket szereznek létük során, s nagyon sokszor vesszük észre, hogy a letűnt korok mára idős emberei mennyire különböző értékrenddel élnek, mennyire más tapasztalatokat hordoznak a hátuk mögött, s mégis, mennyivel boldogabban telnek a mindennapjaik…
Éppen ilyen felismerés volt megismerkedni azzal az idős nénivel is, aki az utcán söprögetett a kora őszi napsütésben.
Szóba elegyedtünk, és ő mesélni kezdett. Akkor még nem értettem a találkozás okát, de később mindenre ráébredtem.
A néni esküvője egy hétfői napon volt, s az édesapja az ezt megelőző csütörtökön hunyt el... A férjét néhány hónappal később behívták katonának, és 6 évig nem tudtak egymással kommunikálni. A feleség így csak remélhette, hogy férje még életben van, s hazatér majd a világháború borzalmaiból.
Időközben megszülte és felnevelte a házasság után megfogant gyermekét, keményen dolgozott, és ha a postás jött beszedni az ún. rádióadót, akkor nem nyitott kaput, mert az adót nem volt miből kifizetnie. A férje a szolgálati idejének utolsó évében írhatott otthonra egy levelet, amit a feladástól számított 8 hónap múlva kézbesítettek a feleségének.
Azt mondhatnánk, hogy a 40-es évek átlagos életútjai közé sorolható ez a történet. Talán így van... Ám egy valami nem sorolható az átlagos kategóriába. Ez pedig az élethez való hozzáállás.
A kérdésem így hangzott: "Van e bármi, amiben a néninek segíteni tudnék?”
A válasz természetes egyszerűséggel érkezett…
A 90 éves ráncok között egy mosoly bukkant fel, és a néni szemei megcsillantak.
"Gyermekem, nekem semmire nincs szükségem, hiszen itt az ősz és mégis csodásan süt a nap. Most már kimehetek a kertbe tevékenykedni. Összesöpörhetem a leveleket, leszedhetem a diót, és várom már a tavaszt, amikor újra öntözhetem a virágaimat. Ez nekem bőven elég."
A letűnt korok fénye talán újra felragyoghatna, s kitekinthetnénk a telefonunk és a laptopunk képernyője mögül, hogy mi is észrevegyük a napsugárban és a természetben lévő szépségeket!
Ma nem lőnek ránk, és a háború nem rabolja el tőlünk évekre szerelmünket, mégis falakat emelünk, és ketrecekbe zárjuk önmagunkat, és az érzéseinket, mert rettegünk valamitől, ami nem is létezik!
Mire jó mindez, és miért élünk így?
Változtatni sosem késő!
Sokunknak arrébb van még az a 90 év...